10. fejezet – Igazi érintés

Az elkövetkező órák történése annyira ismerős volt Angela számára, hiszen szinte ugyanazt csinálta végig, amit nemrég az édesapja halálakor. Kihívta a mentőket, válaszolt a kérdésekre, és elhárított minden segítséget. Mikor pedig lecsendesedett a ház, bevonult a szobájába, és összetörten leült az ágyára. Hiába akart erős lenni, a könnyeit képtelen volt elapasztani.

Christen odaült mellé, és lágyan megfogta a kezét.

Parlagi sas.

Parlagi sas száll az égen,

Pásztázza a sík vidéket,

Meglátja a futó nyulat,

Lecsap rá és van jó falat.

Fel repül a magas fára,

Éhes fiókája várja,

Együtt eszik a két madár.

Falánkságuknak nincs határ.

Vijjogja a nagyvilágba,

Nyúlgerincnek nincsen párja,

Elcsendesül a nagy fészek,

Nem hallatszanak a neszek.

Az éj felveszi köpenyét,

Földön szöszmötöl a menyét,

Az égen az öreg hold őrködik,

A kis sas végtelenről álmodik.

Első szerelmem

Már második éjszaka vele álmodom,

első szerelmem, az ifjúkor tüzében.

Legtisztább érzelem a női szívekben,

amit egyszer élnek meg az életükben.

Hogy milyen volt?- ébredéskor is éreztem,

az első éjszakám, az első szerelmem.

Átéltem újra, már elmúlt ifjúságom,

ő volt az igazi, a nagy boldogságom.

Halványuló emlék, mely felébredt bennem,

nehezen tudott, meghódítani engem.

Nem akartam őt és mindig menekültem

Pusztuló világ

A napkorong ontja égető sugarait,

A sárga rózsa összehúzta szirmait,

A fóróságtól összebújnak a lombok,

Sóhajoktól szabdaltak a nappalok.

A pajkos porszemeket sodorja a szél,

Tölcsért formálva, imbolyogva útra kél,

Sivárrá válik a máskor virágdíszes táj,

Nap tüzétől szomjas az éhes birkanyáj.

Súlyos sebet kapott a földgolyó,

A tenger árad, apad a sok folyó.

Az ember nem gondol a holnapra,

Sem az életet rontó múló pillanatra..

Beni

Az álmomban őt láttam,

valóságban éreztem,

egy kék szemű csoda volt,

megfogott és elrabolt.

Beni pici unokám,

amint szemed néz reám,

elvakít e két szempár,

ettől boldog nagyanyád.

Huncut mosoly orcádon,

te vagy akit imádok,

te az kiért még élek,

boldogságot remélek.

Holt lelkek

A holt lelkek járják, csókoknak buja táncát,

elrabolt  vágyaknak, el nem múló fájdalmát.

Köztük vagyok, szenvedek, hallom a kiáltását,

elgyötört érzelmeknek sikolyát, riadt hangját.

Az én beteg szívemnek, mélyről jött suttogását,

az utolsó vacsorának, fájdalmas búcsúzását.

A szerelem lassan ölő, halált hozó hangját,

azon végzetes napnak, utolsó pillanatát.

Széttört érzelmeimnek, halált igéző kínját,

szomorú szívem harcát, túlvilági küzdelmét.

Tegnapi rekkenő hőség,

estére , sötét felhőket hozott.

Zengett az ég !

A villám cikázott !

Sötétség,

s a magány körbefont.

Majd  apró, halk koppanások,

eleredt az eső, csendesen.

Bámultam az égi fény képét,

merengve néztem,

ahogy be-be villant,

a befüggönyzött ablakon.

Úgy magával ragadott,

a fény s az erő.

Oly jó lenne most ,

itt lennél velem.

Mert biztosan félsz ! Érzem ...

Bújnál ,

szorosan , félőn , kedvesen.

Érzékien simogatnám tested.

Kedves Barátaim! Sajnos számítógép és eü. okok miatt nem jelentkehettem eddig, de most a napokban bepótolom a nulasztást, amennyiben a beérkezett verseket és prózákat elolvasom, valamint a magam új alkotásaiból is beküldök néhányat. Szeretettel köszöntök mindenkit a KLUBBAN! Szabó László Dezső

Az idő sem gyógyít

Nem tud megnyugodni,

a dobbanó szívem,

érted eped érzem,

nem gyógyul a sebem.

Még ma is ég bennem,

titkon az én álmom,

visszatér úgy vágyom,

lesz még boldogságom.

A láng mitől égtem,

mit oly rég éreztem,

az izzó parázsban,

a szikrát kerestem.

Sikerült e szikrát,

lángra lobbantani,

a nagy izzó vágyat,

egymásnak átadni.

Volt egy barátom,

egy sár mos ötvenes,

a lekembe zártam,

kulxsa a kezemben.

Őrült lángolásom,

mindig itt él bennem,

Ő tán elfelejtett,

de én már soha sem.

Az egyik reggelen valami rendkívül fura érzés kerített a hatalmába, miközben az állatokat etettem. Leültem a ház előtti falépcsőre, és összpontosítottam.

Egy kislányt láttam magam előtt, aki az erdőben botorkál egyedül. Szőke, hosszú haja csapzottan lógott a szemébe, az arca maszatos volt, a ruhája szakadt. Mintha keresne valakit. Riadtan tekintgetett szét, és minden egyes neszre, ágreccsenésre összerezzent, majd futásnak eredt.

Tudtam, hogy meg kell találnom

Alkonyat

Nyári meleg nap után,
könnyű szellő fújdogál,
a testemen muzsikál,
mely lágy zenét komponál.

Nap is pihenőre vált,
ereje is gyengül már,
nem vakít el, nem éget,
lemenőre készülget.

Nyári késő délután,
gyengülő nap alkonyán,
sötétedő égboltnak,
elszürkülő palástján.

Még a vak is felnéz rá,
pedig nem is látja Őt,
érzi fínom melegét,

csodát rejtő erejét.

Végtelen ég tengerén,
lassan el is távozik,
szürke leplel ruhája,

feketére változik.

      Másnap, vittem ki Smith-nek reggelit és vizet. A bálára dőlve aludt, arra ébredt fel, ahogy beléptem. A rácsos ablakon már besütött a nap, így jól láttam az arcát. Koszos volt, és pár szalmaszál is ráragadt. Egy kicsit megsajnáltam, de nem mutattam ki. Úgy viselkedtem, mintha minden nap ezt csinálnám. Leraktam neki a kaját.

–     Kioldozza a kezemet? Így nem tudok enni.

–     A lovak se használják az alsó végtagjukat az evéshez. Még megszökne.

            Emberként élni, ahogy mindenki körülöttem. Dolgozni, pihenni és élvezni a munkám gyümölcsét. Nem használtam varázslatot, bűbájt, hanem két kezemmel megdolgoztam minden egyes betevő falatért. Amit megtermeltem, azt bevittem a városba, és eladtam. Nem lett túl sok bevételem belőle, de nekem elég volt, hiszen még tartalékoltam az elmúlt évekből összegyűjtött pénzemből.

            Keményen dolgoztam, de mégis jól éreztem magam.

Csend. Az utóbbi években csak arra vágytam. Csendre és nyugalomra. Azt hittem, hogy örökre meglelem, de sajnos nem így történt.

            Pár éve, hogy elköltöztem a nagyvárosból egy farmra, melybe az első látásra beleszerettem. A farm egyik felét erdő szegélyezte, a másik felén legelő és termőföld terült el. A távolban pedig, a havas hegycsúcsok látványa kápráztatott el. Idilli környezet.

            Egyedül éltem, de ez semmiben nem korlátozott.

Valóság

Ez, nem a mese helye,
a valóság szigete.
Csak azt hallom, de nehéz,
az emberek élete.

A jelszavam mostanság,
boldogság és vidámság.
Többé nincs szomorúság,
miénk az egész világ.

Látni a kelő napot,
élvezni e boldogságot.
Földi létnek örömét,
a tavasznak gyönyörét.

Az erdők is örülnek,
ők is ujjá születnek.
Kertek újra ébrednek,
fák új ruhát öltenek.

Életre hívnak minket,
s a zöldellő mezőket.

Levegő friss illatát,

elbódító mámorát.

Miért mindig az kell nekem,

ami tiltott, nem lehet.

Miért mindig oly Nő-re vágyom,

ki  érzéseimen  nevet.

Miért oly Nő-ért reszket a szív,

ki érzést nem viszonoz...

Miért,-miért,-miért ?

Az agy érti válaszod...

De bármit  is súg az agy,

szív nem érti meg soha...

Érzés ,a vágy mind addig él,

míg a remény,széjeltépve,

porbatiporva,összetörve,

meg nem hal...

Ott feküdt előttem a földön. Szemei mintha egy pillanatra szikrákat szórtak volna felém, miközben megpróbálta magáról levenni az ostort, de hozzáléptem, és lábbal visszalöktem. – Ott marad, amíg azt nem mondom, hogy felkelhet!

      Nem tudom mi okból fogadott szót. Az ostor szíját egy rántással kitéphette volna a kezemből, s máris szabad. Úgy éreztem, hogy sántikál valamiben. Lehajoltam, elvettem a pisztolyát, majd végigtapogattam a lábszárát, és megtaláltam a tőrét is, mely bal bokája felett lapult a nadrágszár alatt.

Doki      (2009.09.24)

Doktori címed elismerés.

Szép a szakma és áldozat,

ha esküdet  megtartva,

 csak gyógyítás, a jelszavad.

Gyere doki, gyógyítsd meg!

Fájó szívek véreznek.

Össze vissza kalapálnak,

lelkek,mélyről kiabálnak.

Feszültek és stresszesek,

depressziótól szenvednek.

Támadják az idegeket.

Gyere doki, gyógyítsd meg!

Az emberi agy misztikus,

kifürkészhetelen csoda.

Az orvosok e területen,

még csak, tapogatóznak.

Az utcák, ahová a víz nem tört be, tele voltak emberekkel. Némelyikük csak bámészkodott és jajgatott, mások a kimentetteket próbálták nyugtatgatni, ellátni, míg megint mások épp az ár borította területekre siettek, hogy felváltva az egész nap ott ténykedőket, ők folytassák az életben maradottak felkutatását. Kisebb-nagyobb csónakokon eveztek a házak között, és ahol csak apró életjelre is bukkantak, ott megálltak, és ha kelett a vízbe ugorva, saját életüket nem kímélve menekítették ki a túlélőket.

Vagyok, aki vagyok. Leszek, aki leszek.

Kezemet a kor sem köti meg.

Csak a halál, mi megállít egy pillanatra.

De a szellemem szárnyal, mert nem született

másnak, csak szabadnak.

Az ördögtől sem félek, Isten fogja a kezem,

s ha kell, kezembe kardot ad.

Azt hittel forgatom, s hitem óvja a családom.

Vagyok, aki vagyok. Leszek, aki leszek.

Az otrombák nem rettentenek meg.

Csalfa talmi csillogás, múló remények.

Elszaladó kor, fárasztó évek.

Bomló agy, mit, megannyi kór támad.

Csak jár az ujjam a klaviatúrán, még nem tudom mi lesz belőle. Talán vers, vagy novella, ha a jó nép akarja. Nem számít mi születik, csak örömöt szerezzen, feledtesse a bánatot, a napi gondokat. Még ha csak pár percre is de megfeledkezik az a másik arról, ami fáj, mélyen a szívben. Már nem éltem hiába, egy kis mosolyt hoztam a világba. Épp elég a bánat, s bú, nem kell, hogy egy írás miatt legyen más szomorú. Járja át az öröm a lelkét, mikor olvassa, és jó szívvel ajánlhassa.

Nagymosásnak napja van ma,

erre várt már kicsi lányka.

Mosógépet indítsd gyorsan,

mert lábam ég már a porban.

Le a ruhát meg a cipőt,

töltsük el a szabadidőt.

Folyik a víz már kifelé,

álljunk mostan gyorsan elé.

De a víz az nem áll ám meg,

ezzel ti ne vesződjetek.

Szembe állok a folyásnak,

búcsút mondok az alvásnak.

Nem a fejed akarom elcsavarnui,

mint a mai tizenévesek..

Szívedbe szeretném belopni,

az összes érzéseimet.

Hogy kétkedés nélkül érezd,

mindazt amit én.

S a gyönyör virága nyíljon ,

a szíved kellős közepén...

S mindez humorosan ...

Miit gondol a férfi...

Nem a fejed akarom elcsavarni...

Sem a lábodról levenni...

Én egyszerűen,

csak meg akarlak ba,,ni !!!

S mit akar ,szeretne a Nő egész életében...

Először csavarja el a fejem..

Az után vegyen le a lábomról...

1838. március 13-14.

A nap lemenő sugarainak fénye csillámként tükröződött vissza a hatalmas vízen. Mintha csak a földből igyekezne a felszínre egy pirosló gyémántgömb, amely az idő múlásával, egyre hosszabban nyúlik el a látóhatár mentén. Olykor megzavarta az idilli képet az enyhe hullámzás, pár kisebb-nagyobb sodródó tárgy, és a fel-alá evickélő csónakok. Ahogy az ember egyre közelebb ment, már nem is a víztükör kötötte le a figyelmét, sokkal inkább a hihetetlenül nagy pusztítás, amit az végzett, mikor kitört addigi bölcsőjéből.

Évek

Nap 02 Jan 2011 06:50:02

Vége lett az évnek,
új esztendők jönnek.
Mintha csak hajtanák,
mint viharos szelek.

Szárnyaikon visznek,
szállnak és repülnek.
Akár a porfelhők,
vagy hulló levelek.

Az évek suhannak,
soha meg nem állnak.
Én is velük szaladok,
pedig nem akarok.

Az idő múlását,
meg nem állíthatjuk.
Napok és hónapok
 hónapokra évek!

Így lasssan elmúlik,

a földi életünk..

Hív az új világunk,

ha itt bevégez

Amit még szeretnék!

      Nagyon értelmes képet vághattam, mert kérdésemre nevetésben tört ki. Ezen újra berágtam, és jobb kézzel, úgy, ahogy egy jól nevelt hölgyhöz illik, újból megütöttem. Ököllel sikerült eltalálnom az orrát, amire már Ő is dühös lett.

–     Hé! – kiáltott fel, miközben kezével arcát dörzsölgette. – Mondta az apja, hogy maga nem könnyű eset, de azt nem említette, hogy ennyire verekszik is.

–     Na állj! Mi van az apámmal? Mire szerződtette magát?

Vágy (Veréb Mária 2009)

Nincs tovább, nem bírom már, utolért a végzetem.

Furcsa idegen erő, amely elrabol egem.

Nem tudok ébren lenni, uralkodik felettem.

Alszom, de fülem hallja ott fent az emeleten,

miként kacarászik fiam, film vetítés közben.

Túl a végtelen tenger, hatalmas hullámain,

tán a világon innen, vagy a világon onnan.

Azt nem tudom honnan, de érzem, jő valahonnan.

Egy kicsit elrepülve, közben meg újra alszom,

már az örök boldogságba száll el képzeletem.

Ki törli le a könnyet a világ szeméről? Ki gondoskodik a világbékéről? Ki ad enni az éhezőnek? S megnyugvást a szenvedőnek. Kinek lesz ereje, hogy ellenálljon, s ha kell, az emberekért kiálljon. Hogy a nyomor ne álljon hegyekbe, könyörület kellene az emberekre. Csekélyke segítség, némi munkalehetőség. Kezük, s testük fáradságából megélni, a restet sem hagyni henyélni. Kezükbe szerszámot adni, s ha nem dolgozik éhezni hagyni. Ne a bőrszín határozza meg ki kaphat segítséget. Szüntessék be velük szemben, hogy van könnyű élet. Ne ússzák meg büntetlen, ha csalnak és oroznak, vessenek véget az uzsorakamatnak. Ha fehérgalléros a bűnöző, ne legyen neki sem pardon, vagyonát elkobozni, és aludjon egy padon. Tudja meg, mi az, az ég alatt hálni. Mások megvetésétől elhátrálni.

Magányomban, párbeszédem két énem között...

Ez a magány.
Ez a magány fogsága.
De már annyira eluralkodott elmémben
Szólnék-e ha lenne kihez.
Tömeg vesz körül, emberek
Mégis szorong lelkem,
Mert érzi nincs egy lény se,
Mely ellne, hárítaná gondolataim
Egyedül kelni, egyedül élni
Az éjszakát magányban,
Egyedül átvirrasztani...
De ne azt hidd, egy társ.
A fájdalmat enyhítené!
De nehogy azt hidd,
Egy szerelemmel egyből
újraépülne a lerombolt szív.
Amit egyedül tettél magánnyá,
Csakis egyedül teheted jobbá!

–     Maga megőrült? – kiáltottam fel dühösen, amikor egy fickó majdnem kiverte a műanyag poharat a kezemből, miközben a padsorok között furakodott át előttem. – Nem tud vigyázni? Hová siet ennyire?   

      A barátnőmmel ültem egy focimeccsen, amit amúgy is rettentően untam már, és akkor még az italomat is majdnem kiborították. Utálom a focit, meg minden olyan sportot, és tevékenységet, ami a férfiak figyelmét eltereli a női nem szépségéről, és kifogyhatatlan szeretetéhségéről.

Barátságról , már oly sok szépet írtak.

Valójában, tán szavakba önteni sem lehet.

Mert hisz ,van barát, s van igaz barát.

Miinthogy ,van csak testi kapcsolat,

s van ,érzéssel telített szerelem...

Barátságot,a szerelmet , valójában,

szóba önteni, érzést kifejezni, nem lehet.

Ha léted a másikat ,barátként fogadja,

érezni fogod, s megtudod milyen.

De azt is, ha megérint körbefog,

a mámor a szerelem szele...

Egy érzés , a másik léte,

mely simogat, tombol átölel...

Veréb Mária (2010. 02 16.)

Kéz a kézben,

szív a szívben.

Ketten együtt,

boldog az élet.

Szíved szívemben,

kezed kezemben.

Szoríts erősen,

el ne engedj!

Szívem szívedben,

kezem kezedben.

Ölelj magadhoz,

szeress engem.

Csak Te és Én,

csak mi ketten.

Kéz a kézben,

szív a szívvel.

„Örökre!”

Remény

Árad a lelkemből,

a sóvárgó remény.

Szeretnélek egyszer,

megölelni még.

Testem és a lelkem,

csak is téged kíván!

Minden kis porcikám,
sajgón érted kiált.

Jöjj el!- kérlek téged,

nagyon szeretném!

Mindent meg is tennék,

ha tied lehetnék.

Az én szerelmem már,

többé nem akar mást.

Minden énem kíván,

érted szól az imám.

Egy szikrából pattant,

tűzben égő vágyam.

A forró szerelmem,

a lángoló testem.

 Álmomba szárnyalok,

veled elrepülök.

Mint kinek sehol nincs hazája.

Alkotó költözik ide-oda...

Kétkedve , ábrándozva várja.

Írása tán valahol megmarad?

Mint vándormadár költözünk.

Alkotónak sehol nincs otthona.

Az a boldog ,ki nem tesz semmit...

Nem kopik sem tolla, sem agya !

július 4-én kedden este 18,15 óra körül élő interjú lesz Horváth Andrissal a mertM4 rádió kultúrális rovatában. 

Hallgatni tudjátok: www.mertm4radio.atw.hu

Hallgassátok szeretettel. :D