Másnap, vittem ki Smith-nek reggelit és vizet. A bálára dőlve aludt, arra ébredt fel, ahogy beléptem. A rácsos ablakon már besütött a nap, így jól láttam az arcát. Koszos volt, és pár szalmaszál is ráragadt. Egy kicsit megsajnáltam, de nem mutattam ki. Úgy viselkedtem, mintha minden nap ezt csinálnám. Leraktam neki a kaját.

–     Kioldozza a kezemet? Így nem tudok enni.

–     A lovak se használják az alsó végtagjukat az evéshez. Még megszökne.

Ott feküdt előttem a földön. Szemei mintha egy pillanatra szikrákat szórtak volna felém, miközben megpróbálta magáról levenni az ostort, de hozzáléptem, és lábbal visszalöktem. – Ott marad, amíg azt nem mondom, hogy felkelhet!

      Nem tudom mi okból fogadott szót. Az ostor szíját egy rántással kitéphette volna a kezemből, s máris szabad. Úgy éreztem, hogy sántikál valamiben. Lehajoltam, elvettem a pisztolyát, majd végigtapogattam a lábszárát, és megtaláltam a tőrét is, mely bal bokája felett lapult a nadrágszár alatt.

      Nagyon értelmes képet vághattam, mert kérdésemre nevetésben tört ki. Ezen újra berágtam, és jobb kézzel, úgy, ahogy egy jól nevelt hölgyhöz illik, újból megütöttem. Ököllel sikerült eltalálnom az orrát, amire már Ő is dühös lett.

–     Hé! – kiáltott fel, miközben kezével arcát dörzsölgette. – Mondta az apja, hogy maga nem könnyű eset, de azt nem említette, hogy ennyire verekszik is.

–     Na állj! Mi van az apámmal? Mire szerződtette magát?

–     Maga megőrült? – kiáltottam fel dühösen, amikor egy fickó majdnem kiverte a műanyag poharat a kezemből, miközben a padsorok között furakodott át előttem. – Nem tud vigyázni? Hová siet ennyire?   

      A barátnőmmel ültem egy focimeccsen, amit amúgy is rettentően untam már, és akkor még az italomat is majdnem kiborították. Utálom a focit, meg minden olyan sportot, és tevékenységet, ami a férfiak figyelmét eltereli a női nem szépségéről, és kifogyhatatlan szeretetéhségéről.