Ott feküdt előttem a földön. Szemei mintha egy pillanatra szikrákat szórtak volna felém, miközben megpróbálta magáról levenni az ostort, de hozzáléptem, és lábbal visszalöktem. – Ott marad, amíg azt nem mondom, hogy felkelhet!

      Nem tudom mi okból fogadott szót. Az ostor szíját egy rántással kitéphette volna a kezemből, s máris szabad. Úgy éreztem, hogy sántikál valamiben. Lehajoltam, elvettem a pisztolyát, majd végigtapogattam a lábszárát, és megtaláltam a tőrét is, mely bal bokája felett lapult a nadrágszár alatt.

–     Ez most mire volt jó? – kérdezte, miután végeztem a lefegyverezéssel.

–     A lovam nem bízik magában. Meg kell hagyni, hogy én sem.

–     Egy ló miatt tepert le a földre? – Hangja szemrehányó volt, és összeráncolta a homlokát, miközben rám nézett. –  Miért nem kérdez előbb?

–     Majd kérdezek, ha visszaértünk a házhoz. Addig, pedig jobb lesz, ha szót fogad, mert különben simán lepuffantom. Most felül szépen a lóra, és végig mellettem marad. Nem ajánlom, hogy valamit forgasson a fejében. Táltos ezerszer gyorsabb, mint Alma, nem tud vele meglépni.

      Minden vita nélkül szót fogadott, és ettől dühös lettem. Megmondom őszintén nagyobb ellenállásra számítottam egy ilyen keménykötésű férfitól. Ilyen puhány lélek lapulna a sok izom mögött? – ötlött fel bennem a kérdés.

      Már erősen sötétedett, amikor visszaérkeztünk a farmra. Apám már aggódva várt.

–     Liz…, végre megjöttetek. Mi történt?

–     Táltos nem bízik benne – feleltem gondterhelten. – Kezdjétek ti az őrködést, nekünk még van egy kis megbeszélnivalónk.

      Apám rosszallóan megrázta a fejét, de nem avatkozott bele, és nem szállt vitába velem. Ismert már annyira, hogy tudja, ha egyszer valamit a fejembe veszek, akkor azt végig is viszem.

      Jack az istállóba vezette a két lovat, Smith meg én bementünk a gabonaraktárba.

–     Na jól van. Akkor halljam, ki maga? – szegeztem neki rögtön a kérdést.

      Leültem a közelemben lévő faládára, és vártam a választ. Nem vettem észre, hogy zavarban lenne, nyugodtan, szemrebbenés nélkül felelt a kérdésemre.

–     Mondtam már, hogy Paul Smith vagyok, és az apja fogadott fel a testőrének. Nem értem miért hagyatkozik egy ostoba ló megérzéseire. Az, az Ön lova, természetes, hogy engem nem kedvel. Miért nem bízik meg bennem?

–     Na ide figyeljen. Lehet, hogy csak egy vidéki lány vagyok, de hülye, az nem. – Egyre dühösebb lettem, és ezt éreztettem is vele. – Táltos a jó szimatával már megmentette az életemet. Ha nem tudná a lovaknak rendkívül kifinomult a szaglásuk, és egyáltalán nem ostobák. Megérezte magán, hogy ideges, és sántikál valamiben. Halljam, ki maga?

–     Nem fogom többször elmondani – mondta lassan, és tagoltan. – Testőr vagyok, akit az apja felfogadott.

–     Igen? És honnan ismeri magát?

–     Ezt miért nem kérdezi meg tőle?

–     Mert magától akarom hallani. Biztos elmondta, hogy ki ajánlotta magát.

      Úgy láttam, hogy a férfi egy pillanatra zavarba esett. Eddig távolabb állt tőlem, de lassan közeledni kezdett felém. Semmi jót nem néztem ki a tekintetéből. Felálltam és az ostorral odacsaptam a lábára. Fájdalmában feljajdult, és olyan mozdulatot tett, mint aki támadásba akar lendülni. Erre még egyet kapott. Végre kihoztam belőle az igazi énjét, mert dühösen rohant felém, hogy elvegye a kezemből az ostort.

      Nagyapám már kiskoromban megtanította nekem, hogyan bánjak az ostorral. Sokat hajtottuk együtt a teheneket és a birkákat. Tíz évesen már egyedül is használhattam az ostort hajtásnál. Azóta szinte profi szinten kezelem. Megpörgettem a fejem felett, és egymás után még kétszer rácsaptam vele a férfira, de most már nem a lábát céloztam, hanem a felsőtestét. Mivel kigyúrt teste ellen semmi esélyem sem volt az ötven kilómmal, így elővettem pisztolyomat is, és rákiáltottam.

–     Maradjon ott! Feküdjön hasra és tegye hátra a kezét!

–     Adja ide azt a pisztolyt, mert még kárt tesz valakiben –sziszegte dühösen, de esze ágában sem volt hasra feküdni, ezért újabb csapásokat mértem felé, amik elől nem tudott ellépni. Próbálta elkapni a szíjat, de gyorsabb voltam nála. Nem számoltam hányszor csattant a hátán a szíj, de körülbelül a tizedik után végre magasba emelte a kezét. – Jól van! Rendben. Megteszem, amit kér, csak hagyja abba.

      Az ostor már több helyen hosszú csíkokban felszaggatta a pólóját, és erősebb csapásaimtól felsőtestén piros vércsíkok jelentek meg. Tudtam, hogy ezek a sebek borzalmasan tudnak fájni. Hasra feküdt, és kezét összekulcsolta a háta mögött. A fegyvert rászegezve mentem hozzá, miközben felkaptam egy kötelet. Összekötöztem a kezét, és megfogtam a karját, hogy álljon fel.

      Fájdalomtól eltorzult arccal nézett rám. Egyszerre áradt tekintetéből a düh és a pimaszság. Nem tudom miért, de hátamon borzongás futott végig. Azon kaptam magam, hogy kívánom ezt a férfit. Poros arca még jobban kiemelte amúgy is vakító kék szemeit, és erős mellizmai kidomborodtak a szakadt póló alól…

      Gyorsan elhessegettem magamtól az ostoba gondolatot, megfogtam a karját, és bevezettem a raktárból nyíló kisebb helyiségbe, ahova csak egy kis rácsos ablakon keresztül szűrődött be nappal a fény. Abban a kis lyukban tartottuk a javításra váró hordókat és ládákat. Valamikor régről még egy kisebb szalmabála is ott maradt. Belöktem hát oda, és rázártam az ajtót.

      Odakinn apám toppant elém. – Liz, elmagyaráznád végre, hogy mi történik itt? Hol van Paul?

–     Bezártam – mondtam tömören, mert már azon járt az eszem, hogyan nyomozzam ki, hogy ki az a férfi.

–     Mit csináltál?

–     Mondtam, nem? Apa ki ajánlotta neked ezt a férfit?

–     Azt hiszem a szomszéd birtok új gazdája. Az a Tom Crossman, vagy, hogy hívják.

–     Aha… Akkor gyere, nézzük meg Paul iratait.

      Bementünk a vendégszobába, ahova Smith-et elszállásoltuk. Ruhái az ágyon hevertek. Nadrágja zsebében megtaláltam a tárcáját, amiben csak az igazolványa volt. Paul Smith állt rajta. Semmilyen más irata nem volt.

–     Na látod. Ez a neve – mondta apám, olyan hangsúllyal, mint akinek mindig igaza van.

–     Apa, te most tényleg ilyen naiv vagy? Te mikor mész el valahova egy szál igazolvánnyal? Las Vegasban kocsival volt, és itt a kocsikulcsa. De hol a jogosítványa?

–     Biztos a kocsijában hagyta.

–     Na persze! Mert te is, meg én is ott tartom igaz? Különben meg ez az irat hamis. Nézd, ahhoz, hogy most készült nemrégen, túl régi a kép rajta.

–     Igazad lehet – szólt elgondolkodva.

–     Azt hiszem, holnap meglátogatom a szomszédokat – mondtam félhangosan.

–     Nem Liz. Egyedül nem mehetsz. Én is veled megyek. De mit akarsz addig vele tenni? – Biccentett fejével a gabonaraktár felé.

–     Semmit. Ott marad bezárva. Ha kiderülne, hogy nincs igazam, akkor majd bocsánatot kérek tőle.

      Az éjszaka zavartalanul telt el. Felváltva őrködtünk a ház körül, ahogy megbeszéltük. A szántókon és a legelőkön se történt semmi. Mindegyik állatunk hiánytalanul megvolt reggelre.