Az egyik reggelen valami rendkívül fura érzés kerített a hatalmába, miközben az állatokat etettem. Leültem a ház előtti falépcsőre, és összpontosítottam.

Egy kislányt láttam magam előtt, aki az erdőben botorkál egyedül. Szőke, hosszú haja csapzottan lógott a szemébe, az arca maszatos volt, a ruhája szakadt. Mintha keresne valakit. Riadtan tekintgetett szét, és minden egyes neszre, ágreccsenésre összerezzent, majd futásnak eredt.

Tudtam, hogy meg kell találnom. Szüksége van a segítségemre. Egyedül soha nem talál ki az erdőből. Nem lehetett túl messze tőlem, hogy éreztem a jelenlétét, de ez az érzés gyengült. Távolodott. Távolodott az erdő belseje felé.

Teleportálás, az anyag molekuláris szinten történő felbontása, és újraalkotása egy másik helyen. Anyám egyik kedvenc szórakozása. Valamikor én is kedvemet leltem abban, hogy hirtelen egy másik helyen bukkanjak fel, de az utóbbi időben nem használtam ezt a képességemet. Éreztem, hogy akkor meg kell tennem, de minél előbb, mielőtt a kislánynak baja esik.

Egyedül volt, egy óriási, zord rengetegben. Éhesen, fáradtan, félelemtől reszketve, ment beljebb, egyre beljebb. A visszacsapódó faágak az arcán és a testén horzsolásokat okoztak.

Becsuktam a szemem, hogy újra megpillanthassam a gyereket. Egy hatalmas fa tövében kucorgott, a térdét átkarolva, fejét lehajtva, és keservesen zokogott. Egy szemvillanás alatt mellette teremtem. Nem akartam megijeszteni, ezért nagyon halkan szóltam hozzá.

–        Hogy hívnak kislány?

Lassan emelte fel a fejét, és ragyogó kék szemeivel rám nézett. Koszos kis kezével megtörölte a szemét, de nem válaszolt.

–        Ne félj, nem bántalak – szóltam gyengéden. – Segíteni szeretnék. Hogy kerültél ide? Hol vannak a szüleid?

Közelebb mentem hozzá, miközben felé nyújtottam a kezem. Csak nézett rám, nem értette, hogy kerültem oda. Nem szólalt meg, de én még is hallottam: Segíts!

–        Segítek neked. Kiviszlek innen.

Óvatosan megfogtam a kezét, és felsegítettem. Szipogva hagyta, hogy az ölembe vegyem. Átkarolta a nyakam, a fejét a vállamra hajtotta.

–        Tudsz titkot tartani? – kérdeztem tőle.

–        Aham – jött a válasz.

–        Hogy hívnak?

–        Izabella… - szipogta.

–        Akkor most csukd be a szemed Izabella.

Izabella. Egyedül élő, tiszta, szűz, ezt jelenti ez a név, és az a cseppnyi kis élet, akit a karomban tartottam, pont olyan volt. Egyedül volt, lelke tisztább volt, mint a frissen mosott ruha, és szűziesen ártatlan. A karomban tartottam a törékeny kis testet, és átéreztem mindent, amit addigi életében megélt.

Nem volt szükségünk beszélgetésre. Mindent tudtam róla. Láttam a lelkét, a múltját, a szenvedéseit, mintha csak én éltem volna át mindazt a szörnyűséget, amit Őneki kellett megélni.

A szülei kitették az erdőben. Láttam magam előtt, hogy egy rozzant autóval megállnak az erdőszélén, majd mikor a kislány elindult virágot szedni, összepusmogtak, beszálltak a kocsiba, és magára hagyták. Csak úgy, minden szó nélkül. Izabella csak állt ott egymagában, és talán fel sem fogta, hogy mi történik vele. Még csak négy éves volt, de amit addig megélt, az, több volt az embertelen kínnál. Láttam a lakásuk, ahol a koszban, mocsokban, fertőben tengette életét. Láttam Őt reszketve a sarokban kuporogni, miközben az anyja és az apja holt részegre itták magukat, miközben Ő éhesen, szomjasan, fáradtan várta, hogy vele is törődjön valaki.

Megátkoztam Őket. Nem akartam, de ahogy elnéztem azt a gyönyörű kis teremtést, iszonyú düh fogott el azon a mérhetetlen embertelenségen, amit a szülei vele tettek.

Megátkoztam Őket, hogy életük végéig, lassan eméssze fel szívüket a lelkiismeret-furdalás a tettük miatt.

Egy szemvillanás alatt a farmon voltunk újra.

–        Most már kinyithatod a szemed – mondtam Izanak, és lassan letettem.

–        Ezt, hogy csináltad? – kérdezte, miközben csodálkozva nézett rám ártatlan kis szemével.

–        Mit Iza?

–        Azt, hogy… Hogy kerültünk ilyen hamar ide?

–        Csukd be a szemed – mondtam neki mosolyogva.

Izabella szót fogadott, és újra becsukta a szemét. Leguggoltam elé, tenyerembe fogtam maszatos kis arcát, és sejtelmesen a fülébe súgtam.

–     Te varázsoltál ide bennünket…

–     De én nem tudok varázsolni – mondta, de nem merte kinyitni a szemét. A néni biztos egy boszorkány…

–     Én egy jó tündér vagyok, nem boszorkány – mondtam neki megnyugtatásként, mert éreztem, hogy szíve hevesebben ver, és félelem sugárzott a testéből. Bár tudtam, hogy Iza okos kislány, de úgy gondoltam, hogy jobb lesz, ha nem fedem fel előtte a teljes igazságot. Legalábbis egyelőre.

–     De akkor te varázsoltál, és nem én.

–     Igen Izabella. Én voltam. Elhoztalak magamhoz. De ugye nem félsz tőlem?

–     Nem, nem félek. Te jó vagy…

Pár könnycsepp gördült le kis arcocskáján, melyet ujjam hegyével töröltem le.

–     Nem Iza, te vagy a jó. Ha tudsz titkot tartani, akkor megtanítalak téged is varázsolni. Jó lesz?

–     Igen – ragyogott fel a szeme.

–     Jó, de előbb most megmosdatlak, és eszünk valamit. Éhes vagy, nem igaz?

–     Igen. Nagyon korog a pocakom.

Miközben fürdővizet készítettem Izanak, azon tűnődtem, honnan szerezzek neki tiszta ruhát. Hiába keresgéltem a ruháim között, sajnos semmi használhatót nem találtam. Persze, varrhattam volna, ha tudok. De nem tudtam, csak varázsolni, így hát maradt az utóbbi.

Bevittem a fürdőbe a tiszta fehérneműt, és a kis ruhácskát, majd megfürdettem. Alaposan megcsutakoltam a testét, megmostam hosszú, szőke haját, és mikor készen lettünk, odaállítottam a tükör elé.

Tágra nyílt szemekkel nézett a tükörben lévő kislányra. Illegette-billegette magát, és élvezte, hogy a tükörképe is azt csinálja, amit Ő.

–        Látod? Egy kis tündér lett belőled.

–        Akkor most már én is tudok varázsolni? – kérdezte, és láttam, hogy nem tud betelni a látvánnyal.

–        Nem egészen. Azt meg kell tanulni. Gyere, előbb egyél. Az első szabály, amit egy tündérnek meg kell tanulnia, hogy: Éhesen nem lehet gondolkodni.