Másnap, vittem ki Smith-nek reggelit és vizet. A bálára dőlve aludt, arra ébredt fel, ahogy beléptem. A rácsos ablakon már besütött a nap, így jól láttam az arcát. Koszos volt, és pár szalmaszál is ráragadt. Egy kicsit megsajnáltam, de nem mutattam ki. Úgy viselkedtem, mintha minden nap ezt csinálnám. Leraktam neki a kaját.

–     Kioldozza a kezemet? Így nem tudok enni.

–     A lovak se használják az alsó végtagjukat az evéshez. Még megszökne.

–     Maga humoros is tud lenni? – kérdezte nyugodt, de megtört hangon. – Azok után, hogy majdnem agyonvert, meg merném próbálni, hogy lelépjek?

–     Igen, de miért is vertem meg? Ha őszintén megmondja, hogy ki maga, akkor csak simán lelövöm. De így most szenvedhet.

–     Ha nem bízik bennem, akkor kösse meg elől a kezem, hogy legalább enni tudjak.

–     Lássa, kivel van dolga – adtam meg magam. – De ha próbálkozni mer, akkor magának annyi.

      Kioldoztam a kezét, és szó nélkül tűrte, hogy elől megkössem. Tekintetét végig magamon éreztem. Felpillantottam, és összeakadt a pillantásunk.

–     Ki maga? – kérdeztem tőle halkan, bízva abban, hogy végre elmondja az igazat.

      Ott guggoltam előtte, közben hosszasan néztük egymást szótlanul. Ahogy igéző kék szemeivel rám nézett, újból bizsergést éreztem, ami futótűzként szaladt végig gerincemen.

–     A testőre vagyok – felelte csendesen. – Vagyis most már a rabja.

      Beláttam, hogy nem fog beszélni. Sebaj, gondoltam. Előttem, úgysem maradnak titkok.

–     Egyen. Mindjárt hozok sebfertőtlenítőt.

      Magára hagytam, de nem sokkal később, sebfertőtlenítővel, takaróval és egyéb apróságokkal tértem vissza. Láttam, hogy közben elfogyasztotta a reggelit, és fejét kezébe temetve ült a szalmán. Akkor emelte csak fel, amikor beléptem.

      Megkértem, hogy álljon fel, és elővettem a tőrömet, mellyel lassan közelítettem izmos hasa felé. Szemtől szemben álltunk egymással, tekintetünk összeakadt, de kezem nem állt le. Bal kézzel kirántottam pólóját a nadrágjából, komótosan széthasítottam több helyen is, hogy le tudjam róla szedni. Enyhe erotikus nézésemet is bevetettem, és megfontolt mozdulatokkal tettem a dolgom.

      Melle szabályosan emelkedett fel-le minden lélegzetvételnél. A levegőben izzadtságszag keveredett az alvadt vér szagával. A beszűrődő napfényben láttam, hogy véres csíkok futnak végig az izmokkal teli testén.

      Vizes ruhával letörölgettem egész felsőtestét, amit pisszenés nélkül tűrt, pedig a víz biztosan csípte sebeit. Miután lemostam, egyenként lefertőtlenítettem a szíj hasította barázdákat. Lassan, érzékien kezeltem le, miközben arra gondoltam, hogy eszméletlen jó ez a férfi, és mekkora mazohista vagyok, hogy így összeverve ennyire kívánom őt. Hogy a nagyvárosban mivé fajultam? Alig lehetett észrevenni, de egyre gyorsabban vette a levegőt, és szíve is egyre hevesebben vert.

–     Üljön le – mondtam neki, amikor végeztem. – Ruhát majd később hozok, hadd száradjanak be a sebek. Ha esetleg fázna, itt egy pléd.

–     Köszönöm.

      Gyorsan otthagytam, mielőtt valami olyan teszek, amit később megbánok.

      Apám már felnyergelte a lovakat, indulásra készen várta, hogy elinduljunk körülnézni a szomszéd háza táján. Elmondása szerint nemrégiben költöztek oda. Azóta volt lakatlan a birtok, amióta Thomson-ék meghaltak egy autóbalesetben. Ez körülbelül egy évvel azelőtt történt. Gyerekeik nem akartak már ott maradni, ezért elköltöztek a városba. Úgy látszik csak most találtak vevőt a házra. Mi nem akartuk megvenni, mert a föld többsége nem alkalmas sem termőföldnek, sem legelőnek. A mi birtokunk tele volt dús legelővel, erdővel és gazdag termőfölddel. Többre nem volt szükségünk. Egy fél órája lovagoltunk már, amikor messziről megláttuk a házat. Úgy tűnt, mintha akkor se lakná senki. A kaszálatlan réten átgázolva, gondozatlan udvarba érkeztünk. A teraszon két marcona külsejű, erősen borostás képű ember ücsörgött, hátukat a terasz korlátjának támasztva. Jöttünkre sem emelkedtek fel. Mikor odaértünk, apám megszólította őket.

–     Jó napot! A ház urát keressük. Tudnának segíteni? – emelte meg a kalapját. ‍

–     Ki keresi? – kérdezte fellegzősen egyikőjük, és köszönésképpen köpött egyet oldalra.

–     Taylor Roberts vagyok a szomszéd birtokról, Ő pedig a lányom – mutatott rám. – Crossman úr tegnap járt a vendéglőnkben, akkor kérte, hogy egyszer nézzek át hozzá.

      A férfi újból köpött egyet, és éppen készült mondani valamit, amikor kinyílt az ajtó. Egy idősebb, kevésbé jól szituált, köpcös kis ember lépett ki elénk. Ruházata eléggé viseltes volt, s felismerhetetlen foltok éktelenkedtek rajta.

–     Üdvözlöm Önöket – köszönt szívélyesen, és közben odaszólt az embereinek. – Hordjátok el magatokat semmirekellők! – Majd újra felénk fordult. – Jöjjenek beljebb.

      Leszálltunk a lóról, a szárat átdobtuk a terasz előtti gerendán, gondolván arra, ha sietősre kéne venni a távozást. Táltos elég nyugtalan volt. Lecsitítottam, majd követtük a férfit a házba. Odabenn félhomály honolt, az ablakokon még véletlenül sem engedték be a napfényt. Az íróasztalon volt csak felkapcsolva a kis lámpa, ami olyan poros volt, hogy szürke fénynél több nem tellett tőle. Az elnyűtt, szúrágta bútorok között, egy rozoga fotelba vágta bele magát a házigazdánk, és rágyújtott egy szivarra. Apámat is megkínálta, de az elutasítóan emelte fel a kezét.

–     Köszönöm, de nem élek vele.

–     Foglaljanak helyet. Kérnek valamit inni? – kérdezte, de meg se várta a választ, hanem kikiabált. – Mary, hozz két tiszta poharat. De szedd a lábad! – Majd apához fordulva, megkérdezte. – Mi szél hozta Önöket? Sikerült megtalálnia azt az embert, akit ajánlottam?

      Egy kevésbé koszos helyet kerestünk apámmal, de mivel nem nagyon találtunk, leültünk a kanapéra, melyből az egy éve lerakodott por szaga szállt fel, amikor elhelyezkedtünk rajta.    Közben egy testes, idős hölgy jött be, valószínű a konyha felől, kezében két pohárral. Igazából, hogy tiszta volt-e nem lehetett látni a szürke fényben. Letette az asztalra, és úgy, ahogy jött, köszönés nélkül távozott is. Olyan gyorsan eltűnt, hogy időm sem volt alaposabban megnézni. Házigazdánk öntött mindkét pohárba kevéske whiskyt. Nehézkesen felállt, majd odahozta nekünk.

–     Igyunk a barátságunkra. Hölgyem! – emelte fel poharát felém, mire én is felemeltem, de nem ittam belőle, ahogy apám sem, de ő a pohár fenekére nézett.