–     Maga megőrült? – kiáltottam fel dühösen, amikor egy fickó majdnem kiverte a műanyag poharat a kezemből, miközben a padsorok között furakodott át előttem. – Nem tud vigyázni? Hová siet ennyire?   

      A barátnőmmel ültem egy focimeccsen, amit amúgy is rettentően untam már, és akkor még az italomat is majdnem kiborították. Utálom a focit, meg minden olyan sportot, és tevékenységet, ami a férfiak figyelmét eltereli a női nem szépségéről, és kifogyhatatlan szeretetéhségéről.

      Laura beszélt rá, hogy menjek el vele, mert az aktuális barátja is játszott a mérkőzésen. Ő sem szerette addig a futballt, de az utóbbi időben minden meccsre elkísérte legújabb szerelmét! De vajon meddig? Kérdeztem tőle minden egyes alkalommal.

      Hogy ki, kivel játszott, már arra sem emlékszem, de szerintem akkor sem tudtam igazán. Laura minden szezonban más focistával járt. Ezzel nem is volt baj, ha nem kellett elkísérnem a mérkőzésekre. Amúgy egy kedves, jóravaló teremtés volt, és mellesleg a legjobb barátnőm.

      Persze, hozzáteszem, ha lóverseny lett volna, akkor ott helyben széttépem a férfit, aki megzavarta a nyugalmamat.

–     Elnézést hölgyem. Nem volt szándékos – mondta a férfi, és lehajolt, hogy felvegyen valamit a földről, de széles hátától nem láttam pontosan, hogy mit, csak akkor, amikor kezembe adta, és közben széles mosolyával próbált meg levenni a lábamról.

      Vakítóan fehér, szabályos fogsora elővillant keskeny szája mögül, huncut, kék szemei összeakadtak az enyémmel. Ha akkor a szememmel ölni tudtam volna, az a férfi már alulról szagolja az ibolyát.

      A kék selyemsálamat vette fel a földről, ami leeshetett az ölemből, amikor felugrottam, hogy mentsem a kólámat, ami többet ért, mint minden azon a meccsen.

–     Köszönöm – elvettem tőle kedvenc ruhadarabomat, aztán újból ráförmedtem. – Tűnjön már el innen, nem látja, hogy nézem a meccset? – Pedig aztán annyira nem érdekelt, hogy igazán azt se bántam volna, ha azonnal lefújják.

      A férfi a képére ragadt széles mosollyal ment tovább a padsor másik végére, de láttam, hogy vissza-visszatekintget. A franc essen bele! Gondoltam. Nem elég, hogy itt kell lennem, de még biztonságban sem lehetek az ilyen őrültektől.

      Jó indoknak találtam azt a kis incidenst arra, hogy lelépjek. Szóltam Laurának, hogy majd otthon találkozunk, és felugrottam a helyemről. Nem örült, hogy otthagytam, de megnyugtattam, hogy tíz perc múlva, amikor vége a mérkőzésnek, barátja karjaiba borulhat.

      Fogtam magam, keresztülmásztam vagy húsz izzadtságszagú, sörtől bűzös emberen, akik a pattogatott kukorica zabálása közben jobban szitkozódtak, mint én nem sokkal előtte, csak nekik azt hiszem több okuk volt rá. Végigvágtattam a folyosókon, és gyorsan fogtam egy taxit. Szerencsére még akadt bőven, mert vagy húsz autó sorakozott a stadion előtt. Otthon aztán átöltöztem, bekapcsoltam egy nyugtató zenét, elvágódtam az ágyon, és átadtam magam az egyedüllét kellemes érzésének.

      El is felejtettem volna az egész incidenst, ha másnap, álláskereső utam végeztével, nem botlok bele újra abba a pasiba. Ott állt a kapuban, de úgy, hogy kikerülni sem tudtam, mert széles vállával, teljes terjedelmében elfoglalta a bejáratot. Így megálltam előtte, és nem kis bunkósággal vágtam a fejéhez.

–     Már megint az utamban van? Nem tudok bemenni. Húzzon már el innen!

–     Szívesen beengedném, de nem tudom – mondta nekem, ugyanazzal a széles bájvigyorral az arcán, mint amivel a meccsen nézett rám.

–     Miért is nem? Földbe gyökerezett a lába? – kérdeztem dühösen, és ökölbe szorítottam a kezem.

–     Nem. Semmi baja a lábamnak. A kezemnek van baja.

–     Mi van? – kérdeztem tőle tágra nyílt szemekkel.

–     Van egy szál rózsa a kezemben, amit ha nem fogad el bocsánatkérésképpen, akkor nem tudom beengedni – mondta halál nyugodtan, és egy tapodtat sem mozdult.

      Egy kicsit megrökönyödve álltam saját házam, saját kapujában – vagyis barátnőm bérlakásának lépcsőház ajtajában. Ez az ember azt képzeli, hogy egy szál rózsával le tud venni a lábamról? Ahhoz előbb kell felkelnie! Dúltam-fúltam magamban. Nem tudom, hogy arcmimikám mit árult el érzéseimből, de éreztem, hogy a különböző reakciók váltakozva vonultak végig arcomon, míg végül is egy hirtelen ötlettől vezérelve, a nyugodt énemet helyeztem előtérbe.

–     Na jól van. Adja ide, és menjen!

      A férfi egy szál piros rózsát nyújtott felém, amit eddig bal kezében rejtegetett a háta mögött. Megfogtam a virágot, odébb taszigáltam a pasit, majd bementem a kapun. Csak akkor esett le a tantusz, hogy honnan tudta meg a címemet? Laura egy szóval sem említette előző nap, hogy valaki érdeklődött volna utánam. Reménykedtem benne, hogy többet nem látom.

      A lépcsőházban azonban újabb meglepetés ért. A lépcső minden egyes fokán piros rózsák voltak szépen, gondosan elrendezve, egészen a lakásajtóig. Tátott szájjal mentem fel, és félve nyitottam ki az ajtót. Attól tartottam, hogy odabenn folytatódik majd a rózsaszőnyeg. De megkönnyebbülésemre a lakásban már nem volt virágözön.

      Laura fürdőlepedőbe bugyolálva viharzott ki a fürdőből, épp akkor, amikor belesüppedtem a fotelbe.

–     Valami baj van? Halál sápadt vagy. Liz, mi van? – kérdezte, és egészen közel hajolt hozzám, hogy megvizsgálja szemgolyómat. Ez olyan szakmai túlkapás volt nála, ugyanis orvosnak tanult. Ezek a medikák mindig a szemben keresték a baj okát.

–     Te láttad? – kérdeztem tőle, bízva abban, hogy magyarázatot tud nekem adni a történtekre.

–     Nem látok semmit a szemedben – válaszolta halál nyugodtan, és már a pulzusomat nézte, amikor kirántottam csuklómat a kezéből.

–     A lépcsőházat kérdeztem – fortyantam fel ingerülten. – Azt láttad? Tudtál róla, hogy rózsával van teleszórva?

–     Ja, azt láttam – mondta közömbösen, mintha csak azt mondta volna, hogy kér egy teát, és bement a szobájába.

      Jó darabig szóhoz se jutottam. Ha valaki, akkor meglát, biztosan azt hiszi, hogy elment a józan eszem. Csak ültem, és meredten néztem magam elé, mint az őrültek a diliházban a nyugtató bevétele után. Nem tudtam eldönteni, hogy most őrjöngjek, vagy sírjak kínomban. Aztán, mint akinek az elméje megvilágosodik, felpattantam, és Laura után vágtattam.

–     És? – kérdeztem tőle. – Miért nem szóltál?

–     Nem tudom – mondta miközben a ruhái között turkált.

–     Mit nem tudsz? Miért nem figyelmeztettél, hogy vigyázz, egy őrült telerakta szúrós gazzal az egész lépcsőházat.

–     Ja, vigyázz, egy őrült telerakta szúrós gazzal a lépcsőházat – vágta oda félvállról, miközben örömittasan emelte maga elé az egyik szoknyáját.

      Azt hittem, hogy menten szétrobbanok a dühtől. Ez tényleg ilyen ostoba, vagy a szerelem elvette az eszét? Magamban fortyogtam tovább, és otthagytam. Hallottam, amikor még utánam kiabált.

–     Ja, elfelejtettem mondani, hogy a konyhában is van egy csokor.

      Na, ez már feltette az i-re a pontot. Bementem a konyhába, megfogtam a vázát, és a tartalmát beledobtam a kukába. Felkaptam a slusszkulcsot és a táskámat, hogy a távozás híres mezejére lépjek. Kifele menet bekiabáltam a barátnőmnek, hogy majd egyszer érkezem, ne várjon. A lépcsőházban átvergődtem a rózsákon, és persze, hogy beleléptem az egyik tüskéjébe. Szitkozódva bicegtem tovább. Kerestem egy virágmentes övezetet, levettem a cipőmet és kiszedtem belőle a tüskét. Majd folytattam az utamat.

      A lépcsőház ajtajáig sikerült is elkerülnöm az újabb „támadásokat”. Reménykedtem, hogy az autómig nem történik majd velem semmi. És akkor jött a vízözön! Ki állt a bejáratnál, hanyagul a falnak támaszkodva? Hát ki? Az az idióta! Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, persze reménytelenül, mert tőlem vagy tíz centire lehetett, és eszméletlen pimaszsággal szólított meg.

–     Hova siet? Elkísérhetem?

–     Nem! – csattantam fel mérgesen majd egy jókora jobbegyenes gazdájává tettem.

      Sajgó arcát dörzsölgette, miközben olyan fájdalmas képet vágott, hogy majdnem megsajnáltam. Pedig még nem is ütöttem nagyot. Még a kezem se sajdult bele. Szó nélkül otthagytam, és rohantam a kocsihoz. Már messziről kinyitottam, hogy minél előbb be tudjak ugrani. De nem voltam elég gyors, mert másodpercekkel később a férfi ott ült mellettem.

–     Mi a fenét akar tőlem? Szálljon ki a kocsimból! Azt akarja, hogy behúzzak még egyet?

      Már éreztem, ahogy vércukorszintem rohamosan emelkedik. A kormányra borultam, és próbáltam lenyugodni. Elszámoltam magamban tízig, majd húszig. De semmi változást nem érzékeltem! Még mindig ugyanolyan dühös voltam. A férfi nem mozdult, és végig magamon éreztem a tekintetét. Nagyon zord képet vágva néztem rá, de nem szóltam semmit.

–     Lenyugodott? – De mivel nem válaszoltam, csak egy fintort vágtam, folytatta. – Kemény ütése van, nem mondom. Tartogat még valamilyen meglepetést?

      Egyszerűen nem volt erőm, hogy bármit is mondjak. A férfit néztem, aki ennyire kiborított. Édes kis fülcimpájára rálógó sötétbarna haja, felfelé ívelő vastag szemöldöke, és alatta mélyen ülő világító kék szeme, vékony keskeny szája egyszerűen hátborzongatóan izgató volt. Izmos nyaka folytatásaként széles vállai feszítették szét pólóját. Az egész férfi tiszta izom volt. Harmincegynéhány évesnek saccoltam a korát.

–     Tetszik a látvány? – kérdezte pimaszul, amire felocsúdtam.

–     Azt hiszi, olyan jól néz ki? Mit akar? Mondtam már, hogy kopjon le.

–     Most elmehetek, de még úgyis találkozunk.

–     Azt kötve hiszem. Eltűnök, mint szürke szamár a ködben. Csak egyszer hagyjon magamra.

–     Liz, nem tud előlem eltűnni. Az apja már szerződtetett.

–     Miket beszél?