15. fejezet – Elmúlás

– Már megint búsulsz – landolt Oliver a lány mellett a szikla tetején. – Mióta is? Egy egész emberi hónapja?

A lány nem felelt, csak nézte a tájat, és elmerülve a gondolataiba, néhány kihullott tollával babrált. Igen, már egy hónapja, minden éjjel elment Christenhez, és megvárta míg a férfi elalszik. Akkor néhány tollat otthagyott neki, hogy tudja, gondol rá és szereti. Bár hallotta Christen kérését, hogy jelenjen meg neki, hogy beszélhessenek, hogy láthassa, de Angela nem teljesítette a kérését.

14. fejezet – Egy angyali ember

Angela ott ült egyedül a sziklán és rázta a zokogás. Ez nem ő volt, hanem a benne lévő ember, aki olyan hévvel szeretett, ahogy csak egy szerelmes nő képes. Az érzés erős volt benne, és nagyon fájt. Vissza akarta forgatni az időt, hogy Christen újra vele lehessen, ránézhessen, mosolyogjon, hozzáérjen. Csak erre vágyott, de tudta, már túl késő. Nem értette, hogy miért ilyen nehéz minden, nem értette, hogy miért épp akkor ér véget a boldogság, mikor már minden egyenesbe jön.

13. fejezet – A harc

Odafentről szárnysuhogás csapta meg a fülüket. Angela és Christen azonnal felnéztek, és Markust látták közeledni. Egyedül Dorina nem értette, hogy a barátnőjéék miért bámulják a plafont. Azért ő is felnézett, de a fehér mennyezeten kívül nem látott mást, így vállat vonva inkább Christent tanulmányozta tovább. A férfi azonban nem figyelt rá, mert amint Markus földet ért és nevetve őket nézte, úgy döntött, hogy nem marad tehetetlen tovább. Ezért odahajolt Angela füléhez, és úgy suttogott, hogy ne hallja más.

12. fejezet – Vihar előtti csend

Angela Christen után repült, a karddal a kezében. Egy nagyobb hegy felé tartottak, aminek teteje, szinte felért az égig. Hatalmas, terebélyes volt az orma, amin rengeteg ember elférhetne. Christen itt szállt le, ahogy utána Angela is. Nem szóltak, de ahogy a lány a messzeségbe nézett, teljesen elámult. Nem értette, hogy tudta mindezt elfelejteni, hiszen a táj ebből a szemszögből egyszerűen gyönyörű. Az a furcsa érzés pedig, ami átjárta abban a pillanatban, hogy újra angyal lett, nem volt fogható semmi egyébhez.

11. fejezet – Angyallá válva

Hajnal tájban, mikor az ég pirkadni kezdett, de még a nap nem érte el a látóhatárt, Angela felriadt álmából. Angyalokat látott, nagyon sok angyalt, akik gonosz tekintetükkel közeledtek felé. Mégsem bántották, csak megálltak előtte, és vártak. A sereg lassan szétnyílt, és Vajk közeledett elszántan, tele gyűlölettel, mögötte pedig Markus. Amint odaértek, Markus a lány elé állt, és ugyanazt mondta, amit néhány órával azelőtt is, mikor elvitték Melania lelkét: – „Én vagyok a végzeted.„ – Majd előrántotta a kardját, és átdöfte Angela mellkasát.

10. fejezet – Igazi érintés

Az elkövetkező órák történése annyira ismerős volt Angela számára, hiszen szinte ugyanazt csinálta végig, amit nemrég az édesapja halálakor. Kihívta a mentőket, válaszolt a kérdésekre, és elhárított minden segítséget. Mikor pedig lecsendesedett a ház, bevonult a szobájába, és összetörten leült az ágyára. Hiába akart erős lenni, a könnyeit képtelen volt elapasztani.

Christen odaült mellé, és lágyan megfogta a kezét.