A  vers szeretete

Amíg az agyamban,

repül a gondolat.

Amíg a szavakat,

versekbe formálom.

Amíg e szerkezet,

össze tudja rakni.

Amíg e tekervény,

ontja a a betűket.

Amíg a betűkből,

szavak kerekednek.

Addig még ott lapul,

bennem az értelem.

Amíg a gondolat,

repül szárnyaival.

Amíg a szavakból,,

mondatot formálok.

Ameddig bennem még,

értelem sugárzik.

Addig le nem teszem,

a tollat kezemből.

Míg a mondatokból,

születnek a csodák.

Kiöntött víz,mond hol vagyok?

Bámul minden ablak,minden utcasarok.

Hol hagytam el örök otthonom?

Homály ül az elmúlt sorokon.

Most ez vagyok aztán meg az,

zárt ajtók mögött végtelen terasz.

Mi volt a vétek,a gyújtó szikra,

hogy vissza kell térjek hamvaimra?

Nem hallgatva már holt szavaimra,

hagyom hogy virágot dobjanak egy szürke sírra.

Gyászba írnak pedig már úton vagyok,

új arcommal máshol lakom.

Hagyom hogy higgye minden anyám,

első kinek hallom földi mosolyát.

Fájdalom

Anyám kérlek én, segíts most nekem

Gyógyíthatatlan az én betegségem

Oly sok éjszakán, ébren álmodom

Reád vágyom, ölel a két karom

Az én kicsi falum, sosem felejtem

Itt élek még ma is itt nőttem fel

Fájdalmat akkor még nem ismertem

                  Csak az örök ifjúságban hittem

Hosszú, hosszú, álmatlan éjszakák

Vergődöm, közben sokat szenvedek

Kínoz a vágy, boldog élet után

Fel kell adom, mert nem bírom tovább

Ágyban fekszem, nem mozdul a testem

Harcom vívom a rossz szellemekkel

Gyötörve kínozzák feszült izmom

Nem látok már oly nagy a fájdalom

Anyám úgy kérlek, fogd a két kezem

           Emelj magadhoz, nem mozdul testem

Mint kőszobor úgy elmerevedtem

Csak a szívem erősíti hitem

Gyógyszer a te érintésed érzem

Kérve kérlek én, segítsd a lelkem

Az élet fáj és gyötri a testem

Becsukom szemem, így emlékezem

Ölelj át anyám, adj erőt nekem

Nem adhatom fel, van feladatom

Nem búcsúzhatok, mert nem végeztem

Ezen a földön van még mit tennem

Erős akarat és Édesanyám

Együtt vívjuk meg életem harcát

Adj egy kis időt tudom vársz reám

Odaát, ahol örök a boldogság

Lehunyt szemeim mögött gyönyörű álom,

szívem vágyakozva dobban,újra látom.

Oly szép e világ de te vagy a legszebb,

s kéz a kézben futunk együtt egyre messzebb.

Csókjaink közé lágy szellő bújik,

rostokol az idő s nem múlik.

Perzsel minden érintésed,

mennyei mi bennem ébred.

Megpihenek szemed mélyén,

s újra édes ajkad kérném.

Ébrednék de olyan jó a szemem mögött,

lelkem hozzád vissza szökött.

Lopok még az ölelésből,kapzsi vagyok,

a szerelem nyugodni nem hagyhatott.

Eldobom a múltam,

bár lehet hogy mellé nyúltam.

Ködbe vesztek álmaim,fáj minden pillanat,

megalázva s meg nem értve ér az élet illata.

Eldobom a jelent,

hisz e szó másnak semmit sem jelent.

Elúsznak az érzések,feleslegesek a kérdések,

kérésekre üres igéret s szívemben gyűlnek a repedések.

A jövőm nem látom,

bánatom mélybe húz s nincs már ábrándom.

Reszket a kezem,elmémben vihar dúl,

hiába az akarás a sorsom az úr.

Tettek nélkül szavakkal szeretnek,

miért nem látják hogy ezzel csak eltemetnek?

Sípol a tüdőm és fáj minden lélegzet, tudom, hogy nem sokáig lélegzek. Testemet ezer kór rágja, marja, aki fél a haláltól az egy marha. Csak az élettől kell félni, a gonoszságtól, a lassú öregségtől, a fájó magánytól. Attól, hogy senki meg nem sirat, nem törli le a könnyet a gyászoló arcáról. Nem vesz egy rögöt a sírásó kapáról. Senki nem áll majd a síromnál és nem boritá rém a szemfedőt. Miattam nem járja majd senki a temetőt. De nem bánom, nem tettem én semmi rosszat, csak szerettem egy élethosszat. Szerettem az életet és éltem, ha módom volt rá, akkor zenéltem. Fúvós voltam én az élet színpadán, sokszor szívtam, de már nem fogok a halálom után.

Az idő sem gyógyít meg

Nem tud megnyugodni,

a dobbanó szívem,

érted eped érzem,

nem gyógyul a sebem.

Még ma is ég bennem,

titkon az a vágyam,

élni fog szerelmünk,

örök boldogságban.

A láng mitől égtem,

mit oly rég éreztem,

az izzó parázsban,

a szikrát kerestem.

Álmomban sikerült,

lángra lobbantani,

a nagy izzó vágyat,

egymásnak átadni.

Érzelmi világnak,

vakító fényében,

úsztunk a szerelmünk,

oly édes vizében

Először is szeretnék bocsánatot kérni, hogy ilyen sokáig hanyagoltalak benneteket, de tudjátok, a tettes mindig visszatér a tett színhelyére :) Rengeteg pótolni valóm van, rengeteget kell olvasnom, igérem pótolom. Valahogy teljesen elúsztam az utóbbi időben. Tudjátok, dolgozom, este rádió, minden nap, még hétvégén is. (persze Gyuszi is dolgozik egész nap, este meg ő is rádiózik velünk, mégis szakít időt, hogy ide is bekkukkantson, szóval nem mentség, hogy én meg nem).

Boszorkányos szépség

Vörös haja szikrákat szórt, vakítóan

lángban éget. Csípője büszkén ringott,

mikor fellépet a korhadt, vén deszkákra.

Kék szeme elmerenget a messzeségbe.

Csodás teste remegve táncolt a halk

lombok alatt. Kemény melle csodát,

titkot elárulva titokzatosan remegett

az örvénylő vágyak kéklő tengerében.

Bolond szívem megsebezve vergődött

a fáklyaként izzó csodás fényben.

Remegve, lopva, kábultan lestem,

a büszke boszorkányos szépséget.

                                                                  Szegény világ.

Silány szegény világ.

Köd borítja az elméket.

Elszürkült minden, csukló

zokogás rázza meg a testet.

Piszokban, könnyben,

szenvedésben, szennyben,

reszket a föld nagy a teher

alatt, megfojtja a hatalom.

Bolyong sok koldus ember,

nyomorba süllyedve búsan,

tébolyultan holtig kacagva,

fetreng, az utca porában.

Templomunk

Kis falunknak fényessége,

templom te vagy ékessége.

Úgy ragyogsz az égkékjében,

mint ahogy a nap az égen.

Csonka lettél Isten háza,

levették a kornádat.

Nincs félned új sisakod lesz,

új pompában tündökölhetsz.

Új koronát kap a tornyod,

mit az idő elpusztított.

Szomorúan, roskadozva,

úgy vártál a nagy csodára.

Végre eljött ennek napja,

tornyod, díszes új ruhába.

Végtelen ég tengerében,

ott ragyogsz a nap tüzében.