12. fejezet – Vihar előtti csend

Angela Christen után repült, a karddal a kezében. Egy nagyobb hegy felé tartottak, aminek teteje, szinte felért az égig. Hatalmas, terebélyes volt az orma, amin rengeteg ember elférhetne. Christen itt szállt le, ahogy utána Angela is. Nem szóltak, de ahogy a lány a messzeségbe nézett, teljesen elámult. Nem értette, hogy tudta mindezt elfelejteni, hiszen a táj ebből a szemszögből egyszerűen gyönyörű. Az a furcsa érzés pedig, ami átjárta abban a pillanatban, hogy újra angyal lett, nem volt fogható semmi egyébhez. Vagy mégis... Olyan, mint a szerelem, a boldog, önfeledt, határtalan szerelem.

– Már emlékszel? – kérdezte Christen a gondolatain át, miközben le sem vette a tekintetét a lányról.

– Igen, mindenre, és mindenre egészen pontosan.– Már tudta, ki Vajk, Markus, és emlékezett Christenre is, aki annak idején a harcban is ott volt vele. Minden mozzanat felrémlett neki, és még ennél is több, mert már tudta, hogy mi a dolga. A fény úgy ragyogta be az egész lényét, ahogy még soha semmi más. Átölelte a boldogság, a nyugalom és a béke. Mégis maradt benne egy parányi űr a földi életéből, amit mindenképp el akart még intézni. – Vissza kell mennem.

– Vissza, mégis miért? – kérdezte Christen döbbenten.

– Meg kell védenem az élőket, és eltemetnem a halottakat. – Volt a válasz, és azzal a lány fel is rebbent, majd elindult hazafelé.

Határozott volt, aminek Christen nagyon örült, hiszen újból az az angyal volt, akit a Fejedelmek a Hatalmasság fővezérévé választottak. Csak azt nem értette, hogy mégis miért nem képes elszakadni a földi élettől. Sietve oda is szállt mellé, és ránézett.

– Már sok halottat eltemettél a földi életed során.

– Tudom, de Joachim megérdemli, hogy ott legyek, mikor a testét a földbe helyezik. Ő volt az egyetlen, aki hitt nekem, aki hitt bennem.

– Mert vele megláttatták a jövőt, a te jövődet, hogy megértse, és könnyebben el tudjon engedni.

Angela megállt, és meredten a férfit nézte. – Számít ez Christen? Az apám volt odalenn, és megtett mindent azért, hogy felnőjek, hogy boldog legyek, és hogy beteljesedhessen a sorsom. Megérdemli, hogy én helyezzem a testét örök nyugalomra.

– A test mulandó, a lelke pedig már odafenn van.

– Tudom! Ezt tudom én is.

– Akkor mégis minek? Ennyire vonz a föld?

Angela lenézett a magasból, és széttárta a karját. – Talán az égiek tudták, hogyha a földre helyeznek ember alakban, majd később visszahívnak angyalnak, erősebb leszek, ugyanakkor más is. Volt néhány életem az emberek között Christen, és már sosem leszek ugyanaz, aki azelőtt. Megtapasztaltam, milyen emberként élni, enni, inni, aludni, mosakodni, öltözködni és szeretni. Azelőtt angyalként csak azt tettem, amire teremtettem, de ott lenn – mutatott a földre –, még szabadabb a szabad akarat, az érzések még erősebbek, a szeretet pedig – ráemelte tekintetét Christenre –, elsöprő erejű, és az ember általa bármire képes.

Az angyal nem szólt többet, mert bár nem érezte át egészen a földi élet lényegét, a legutolsó szakaszt, nagyon is megértette. Hiszen a szeretet volt az a csoda, amit képtelen lett volna megmagyarázni, mégis benne volt minden élőlényben. Talán még magában a Sátánban is, hiszen egykoron ő is közülük való volt, de valamiért erősebben munkálkodott benne a becsvágy és a gyűlölet, mint a megbocsájtás és a szeretet.

Angela leszállt a szobája közepén és körbenézett. Most egészen másképp látta a helységet, hiszen itt már semmi sem volt az övé. Ez itt mind egy emberé volt, egy lányé, aki élte a fiatalok egyszerű és felhőtlen életét. Mégsem bánta, mert tudta, hogy ennek így kellett történnie. Odafenn számítanak rá, és minden földön töltött idő azért volt, hogy majd egyszer vissza tudjon térni. Vissza! Milyen különös is ez a szó. Az emberek folyton költöznek, csak ritkán maradnak mindig ugyanott. Amikor a gyermek felnő, elhagyja a szülői házat. Ha a házaspár válik, külön lakást keresnek. Ha a nagyszülő túl idős, egy szeretetotthonba költöztetik... Az angyalok azonban mindig a helyükön vannak, és mindig figyelnek. Milyen furcsa is ez.

Angela az egész napot emberi alakban töltötte Christennel, mert a temetést intézték. Úgy döntöttek, hogy bár a szertartás egyszerre lesz Joachimot koporsóban teszik majd örök nyugalomra, Melaniat azonban elhamvasszák. Csak ők ketten tudták ennek az okát, és nem is kívánták megosztani másokkal, még ha különösnek is hangzott ez az elhatározás. Mivel az idő is szorította őket, próbálták megsiettetni az eseményt, nem beszélve arról, hogy nem akartak napokig emberként lézengeni a földön. Talán a szerencse, talán a belőlük áradó pozitív energiák, talán az égi sugallat hatására, de a temetést igen hamar engedélyezték.

Christen persze el sem mozdult Angela mellől, hiszen őriznie, védenie kellett még mindig. Vagy talán most, hogy újra angyal lett, még nagyobb veszélybe került, mint eddig.

Aznap délután, mikor a temetkezési vállalattól haza értek, Dorina állt az ajtóban aggodalmas arccal, mögötte pedig az őrangyala, Simon. Már negyed órája csengetett, de senki nem nyitott neki ajtót. Már épp azon volt, hogy elmegy, mikor hangokat hallva a háta mögül megfordult, és megpillantotta barátnőjét, valami különös fénnyel a szemében, a háta mögött pedig egy jóképű, magas, izmos férfit. Teljesen letaglózta a látvány, mert még sohasem látott ilyen tökéletes arcot és testet. Volt benne valami ragyogó, valami fenséges, valami szép. Olyannyira elámult ezen, hogy mikor barátnője odaállva elé beszélt hozzá, még csak meg sem hallotta.

– Dorina? – kérdezte Angela újra és újra, míg végül nem tehetve mást, belecsípett a lány karjába. – Hé, minden rendben?

– Ó... én... igen... vagyis... – Dorina nyelt egyet, és leplezetlenül bámulta tovább az eléje táruló gyönyörűséget.

Mindezt Angela is észrevette, és egy halvány mosollyal a száján odabökött a férfi felé. – Ő Christen.

– Christen. – A lány hangja halk volt, és szinte elolvadt, de aztán hirtelen észbe kapva odafordult a barátnője felé. – Christen? Ő az a Christen?

– Igen, ő az.

– Ó! – Csak ennyit tudott mondani, majd elmerengve figyelte, ahogy Angela kinyitja az ajtót, és betereli őket a lakásba. Már odabenn voltak, mikor összeszedve magát részvétet nyilvánított, de csak akkor, mikor Christen kiment a konyhába, hogy kávét főzzön. Teljesen belepirult az esetlen viselkedésbe, és nem akarta, hogy az esetleges makogását a férfi is hallja. – Sajnálom a szüleidet. Nem elég, hogy apukád, most még anyukád is. Mégis hogy lehetséges ez?

Angela leült a kanapéra, és Dorinát is odaintette maga mellé. – Azt mondják, hogy biztosan a fájdalom, amit apa halála miatt érzett, egyszerűen elaludt.

– Hihetetlen! Annyira sajnálom! – huppant le a lány Angela mellé, és lágyan átölelte. – Ha bármiben tudok segíteni, ugye szólsz?

– Köszi, de nem tudsz. – A lány kibontakozott az ölelésből. – Már mindent elintéztünk. A temetés holnapután lesz, öt órakor.

– Már is? Hú, ez gyorsan ment. Amikor a nagymamámat temettük, egy hetet várnunk kellett. – Dorina nyelt egyet, majd a konyha felé bökött. – Tudom, hogy gyászolsz, de meg kell mondanom, hogy ez a pasi egyszerűen lélegzetelállító. Még nem láttam soha ennyire jóképű és csodás férfit. Hogy tudtál egy ilyenre szert tenni?

– Szert tenni? – mosolygott a szóhasználaton a lány. – Apuhoz jött, és itt ragadt – mondta nagy vonalakban, minden hazugság nélkül.

– Ó, bárcsak nálam is ott ragadna egy ilyen tökéletes pasas – álmodozott Dorina.

Angela elengedte a füle mellett a dicséretet, pedig be kellett vallania hogy mikor utolsó emberi életében először látta Christent, őt is lenyűgözte. Azért utolsó emberi életében, mert a többire nem emlékezett. Hiába törte a fejét, még angyalként sem ugrottak be az előző földi életének képei. Nyilván azért, mert a Fejedelemség eltöröltette fejéből az emlékeket, hogy ne fájjanak, ne vonzzák vissza. Csak a legutolsót hagyták, hogy még be tudja fejezni mindazt, amit elkezdett.

Hamarosan Christen jelent meg, letette a kávés tálcát a kisasztalra, ő pedig odatelepedett Angela mellé a kanapéra, és lágyan átölelte a vállát, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.

– Olyan szépek vagytok! – fakadt ki Dorina még magát is meglepve, amibe bele is pirult.

– Ti is szépek vagytok Kevinnel – mondta Angela kedvesen.

– Igen, biztosan. De ti olyan... olyan angyaliak vagytok – erősködött a lány, majd amikor látta azok cinkos egymásra pillantását, csak legyintett. – Ostoba vagyok.

– Nem, dehogy – vágta rá Christen szinte azonnal, és csillogó szemeit ráemelte Dorinara. – Nagyon kedves vagy, és úgy tudom, hogy jó barátnő is. Az, hogy most itt vagy, az is ezt jelenti.

A lány egészen zavarba jött a dicsérettől, és csak szemlesütve mert válaszolni is. – Nem volt nehéz dolgom, mert Angelanal türelmesebb és megértőbb barátnőt nehéz lett volna találni. Elnézi a heppjeimet, mindent megbocsájt, és ha szükség van rá, segít. – Dorina felsóhajtott, és barátnőjére pillantva, nehézkesen feltette a kérdést, ami már egy ideje a fejében motoszkált. – Most mi lesz? Hogy fogsz tudni tanulni és lakást fenntartani egyszerre? Mihez kezdesz?

– Még nem tudom, ezen még nem gondolkodtam. Talán elmegyek – vont vállat Angela.

– Ne már! – Dorina szinte felugrott ültéből. – Beszélek anyuval, biztosan megengedi, hogy nálunk lakj.

– Jaj, nem. Köszönöm. Tudom, hogy csupán szeretetből teszed, de nincs rá szükség. Erre sosem kérnélek, és a szüleidet sem. Amúgy is van támaszom és védelmezőm – mosolygott Christenre, amiből úgy vélte, barátnője is megért mindent.