13. fejezet – A harc

Odafentről szárnysuhogás csapta meg a fülüket. Angela és Christen azonnal felnéztek, és Markust látták közeledni. Egyedül Dorina nem értette, hogy a barátnőjéék miért bámulják a plafont. Azért ő is felnézett, de a fehér mennyezeten kívül nem látott mást, így vállat vonva inkább Christent tanulmányozta tovább. A férfi azonban nem figyelt rá, mert amint Markus földet ért és nevetve őket nézte, úgy döntött, hogy nem marad tehetetlen tovább. Ezért odahajolt Angela füléhez, és úgy suttogott, hogy ne hallja más.

– Elintézem – mondta, majd felállt, és a szobába sietett.

Markus azonban még nem élvezte ki a helyzetet, ezért nem mozdult. – Helyes a barátnőd. Nem akar még meghalni? – kérdezte jókedvűen, a hangjában tele gonoszsággal. – Szívesen magammal vinném a lelkét.

– Nem érhetsz hozzá! – felelte Angela a gondolatain át, és állva a lázadó tekintetét.

– Ugyan! Tudod, hogy sok mindent megtehetek.

– Ezt azért mégsem – rebbent a szoba közepére Christen, immáron angyali alakban, és úgy nézett a betolakodóra, mintha emberi érzésekkel lenne képes gyűlölni. – Mit akarsz itt?

– Ó, hát csak kíváncsi voltam a visszatérésre. Látom, még nem tudsz elszakadni – szólt Angelahoz.

– Ne aggódj, amikor szükség lesz rá, hogy szembeszálljak veled, ott leszek, és akkor véged.

Markus hangosan felnevetett. – Ezt már szeretem! Csak egy baj van.

– Mégis mi? – kérdezte Christen, rosszat sejtve.

– Az, hogy nem tudok várni. – azzal megragadta Dorina haját, és ahogy felszállt, erősen meghúzta. Mire azonban Christen és Simon utánakapott, már nevetve felrepült az égbe.

Dorina felsikoltott a fájdalomtól, és a hajához kapott, majd értetlenkedve nézett körül. – Ez meg mi volt?

Angela nem felelt, csak gondterhelt arccal nézte az egyre távolodó Markust. Mikor az angyal eltűnt a szemei elől, már biztos volt benne, az idő elérkezett, a bukott angyalok türelme véget ért. Nem is akart habozni, ám Dorinara pillantva mégis megette. Képtelen volt hagyni, hogy bajuk essen, és amilyen felajzott állapotban Markus van, semmit sem szabad a véletlenre bízni. – Hívj erősítést Dorina és Kevin mellé – szólt oda Simonnak a gondolataival, és az angyal szófogadóan el is tűnt.

– Mi volt ez? Valami meghúzta a hajamat – simogatta a fejét Dorina. – Te jó ég! Lehet, hogy anyukád szelleme... – Ahogy kimondta, azonnal el is harapta a mondatot, mert rájött, hogy ez ebben a helyzetben nem éppen helyén való feltevés.

– Szellem? Ne már! – felelte Angela, mintha semmiről sem tudna, közben pedig Christent figyelte, aki az érkező angyaltársait látta el jó tanácsokkal, majd mikor végzett, Angelara nézve felszállt ő is az égbe. – Dori! – szólalt meg végül a lány a barátnőjéhez fordulva. – Ne haragudj, de most itt kell, hogy hagyjalak kicsit. Ugye nem gond?

– Itt hagysz? – ámult el Dorina. – Mégis hová mész? És Christen?

Angela tudta, hogyha barátnője bemegy a szobába, rájön, hogy Christen valójában nincs is ott. Ám ezt a kockázatot vállalnia kellett, mert az igazság elmondásán, vagy a hallgatáson kívül, nem sok egyéb lehetőséget látott. Így a fejét rázva felállt, és elindult a bejárati ajtó felé. – Hamarosan visszajövünk. Addig maradj itt nyugodtan.

– Jöttök? Mégis.... – Dorina semmit sem értett, de nem maradt ideje ellenkezni, mert Angela már a folyosóra ért, és láthatólag esze ágában sem volt foglalkozni vele. Így hát csak intett utána, hogy jelezze, türelmesen fog várni.

A nagy sziklánál már gyülekeztek a seregek. Vajk egyelőre a háttérben maradt, nem akart semmit elsietni. Markus azonban harcra készen vizslatta az ellenfelet. Christen ott állt szemben velük, az angyalsereg élén, és várta a támadást. Tudta jól, hogy nehéz lesz, de amikor Angela odaért mellé, és leszállt, mégis bizakodóan elmosolyodott, miközben kezébe adta a valódi Excaliburt.

– Itt az idő.

– Igen, tudom – felelte a lány, és elvéve a kardot hátranézett a seregére, hogy mindegyikük szeméből kiolvashassa az érzéseiket, az erejüket, és a hitüket. Úgy tűnt, sokan már ennyitől is felbuzdultak, mert sokkal elszántabban figyelték az ellenfeleiket.

Vajk hirtelen feljebb repült és intett, mire Markus felemelte a kezét, és vérben forgó szemekkel elkiáltotta magát. – Dicsőséget a Sátánnak!

Angela az égre tekintett, majd a kardját előre nyújtva, immár az ellenséget nézve, hangos énekbe kezdett, miközben a seregét vezetve indult a csatába. – „Nézz le a magas égről, nézz le rám Istenem! Légy velem, oltalmazz meg, olvasd a lelkemet. Adj győzelmet nekünk, hogy elkergethessük a lázadó, támadó ellenfelünk...

Ezt hallva az angyalsereg is támadásra készen indult előre, a dalt énekelve, teljes hittel és bizakodással, amitől Vajk arca egészen eltorzult. Olyan mérhetetlen düh látszott a lázadón, hogy Angela remélte, hamarosan szét is pukkad tőle. Ekkor azonban a két sereg összeért, és kezdetét vette az évszázad legnagyobb harca.

Az angyalok verekedtek, gyilkolták egymást, nem kímélve senkit, még saját magukat sem. Tudták, hogy nemes a cél, és vezérük erejét és töretlenségét látva, bennük is megnövekedett az erő és a lélekfelemelő elszántság.

Angela az Excaliburral mészárolta a lázadókat, kinek a fejét, kinek a karját, kinek a szárnyát szabta le. Az arca elszánt volt, és kemény, ahogy a szíve is. Most nem nézte, nem nézhette a gyilkolást, mint bűnt, hiszen az Úrért harcolt, csak érte vállalt mindent. És karddal a kezében képes is volt megvédeni az emberiség Istenbe vetett hitét, és a birodalmat, amit nem érinthet a Sátán mocskos, bűnös keze. Ezektől a gondolatoktól felbuzdulva, még nagyobb hévvel küzdött. Úgy hullottak az ellenfelei, mint nyári záporban az esőcseppek, és lassan olybá tűnt, mintha Vajk serege már nem is lenne annyira magabiztos. Markus azonban töretlen maradt, és egy óvatlan pillanatban odaszállt Angela elé, a tekintetében tele gyűlölettel.

– Ütött az órád! – üvöltött rá, hogy a nagy hangzavarban is lehessen hallani a szavait.

– Igazán? – mosolyodott el Angela, és állta a lázadó pillantását. – Ezt mintha már hallottam volna annak idején, és mégis itt vagyok.

– De most végérvényesen véget vetek mindennek, mert a hatalom a miénk lesz.

– Így látod? Nem kellene neked egy szemüveg? – azzal még mindig mosolyogva felemelte az Excaliburt, és odanyújtotta Markusnak. – Csak, hogy könnyebb dolgod legyen.

A bukott angyal értetlenkedve nézte Angelat, de azért odanyúlt, és megfogta a kardot. Mikor azonban a lány elengedte a markolatot, az Excalibur azonnal elnehezült, és olyan sebességgel zuhant lefelé Markussal, hogy az már védekezni sem tudott.

Angelanak nem volt ideje megvárni a becsapódást, mert már többen is a nyakán voltak, és a halálát akarták.

Az angyalok serege hatalmas elszántsággal és lendülettel harcolt. Mind győzni akartak, de úgy tűnt, a lázadók hada jóval gyengébb volt, mint ahogy számították. Az Úr odafigyelt szolgáira, és megtízszerezve az erejüket, hitüket, végül jelentős fölényhez juttatta őket.

Ezt látva Vajk visszavonulót fújt, és távozni készült. Christen farkasszemet nézett vele, majd az égre emelve a tekintetét, hálát adott az Úrnak, amiért sikerült megfutamítaniuk az ellenfeleiket. Vajk dühe nem is lehetett volna nagyobb, szinte tajtékzott a kudarctól. Hirtelen felordítva nekivetette magát Christennek, és tépte, harapta, ütötte, karmolta, ahol csak érte. Bár az angyal megpróbált védekezni, de az elvakult lázadó ellen nem tudott sokat tenni. Vajk ereje hatalmas volt a hazavezetőéhez képest, és nem riadt vissza semmitől sem. Többen észrevették a támadást, köztük Angela is, és odaszállva igyekeztek leszedni Christenről a lázadót. Mire azonban sikerült Vajkot eltávolítani, a hazavezető angyal aléltan zuhant a semmibe.

– Nem! – sikította Angela, és többedmagával utána vetette magát. Még éppen időben sikerült Christent elkapniuk, mielőtt ő is, mint Markus, becsapódott volna a földbe.

– A magas sziklára! – adta ki az utasítást Angela, és az angyalok ellenkezés nélkül repültek a hazavezetővel a hegyormára. Ott finoman lefektették, és meghátrálva hagyták, hogy Angela kezelésbe vegye.

A lány kétségbeesetten szólongatta Christent, beszélt hozzá, simogatta, gyógyítani próbálta, de az nem reagált semmire sem. Hatalmas, mindig csodaszépen fénylő szárnyai, most fakón, tépetten, törötten lógtak, a teste csupa harapás, karmolás, és hasadás volt, a szeme pedig a semmibe révedt. Haldoklott. Rossz volt még nézni is, hogy a mindig életerős angyalból, hogy száll el a lélek. Angela odahajolt hozzá, és az egyre gyűlő könnyein át élesztgette a férfit. – Ébredj Christen! Nem hagyhatsz magamra! Hallod? Ezt nem teheted! Nem halhatsz meg te is! Kérlek! – Hiába volt minden szava, és mikor erre saját maga is ráébredt, olyan élesen és fájdalommal telve sikított fel, hogy az nem csak az angyalsíkot, de a földön élő embereket is megrázta. Sűrű könnyeit szabadjára engedve ölelte magához Christent, és kimondta, végre kimondta azt a szót, ami életben tartotta egészen mostanáig. – Szeretlek! Nagyon szeretlek!

Ekkor különös emlék tört rá, ami nem is olyan régen történt. Odahaza feküdt az ágyban, és Christen hátulról átölelve hallgatta a szuszogását. – Szeretlek! – suttogta a férfi, mikor biztos volt már benne, hogy Angela alszik. Nem, ezek nem Angela emlékei voltak, hanem Christené. Ő láttatta meg vele ezeket a képeket, utolsó válaszként.

A lány vigasztalhatatlanul sírt. Siratta az elmulasztott percet, és a megvalósíthatatlan szerelmet.

Két angyal lépett mellé, és szomorúan lenéztek Angelara. – El kell vinnünk – mondta az egyikük, és meg sem várva a lány reagálását, felemelték Christent, és emelkedtek vele az ég felé.

– Nem! – sikított Angela, de már nem mozdult, mert tudta, úgysem tehetne semmit.