1838. március 13-14.

A nap lemenő sugarainak fénye csillámként tükröződött vissza a hatalmas vízen. Mintha csak a földből igyekezne a felszínre egy pirosló gyémántgömb, amely az idő múlásával, egyre hosszabban nyúlik el a látóhatár mentén. Olykor megzavarta az idilli képet az enyhe hullámzás, pár kisebb-nagyobb sodródó tárgy, és a fel-alá evickélő csónakok. Ahogy az ember egyre közelebb ment, már nem is a víztükör kötötte le a figyelmét, sokkal inkább a hihetetlenül nagy pusztítás, amit az végzett, mikor kitört addigi bölcsőjéből.

Az évszázad legnagyobb dunai árvize könyörtelenül vette birtokba Visegrádtól Pestig a környező területeket, míg szétterült és végre megnyugodni látszott. Akkor egykedvűen szemlélte végrehajtott művét, és figyelte a sikoltozó, rémüldöző emberi sereget, akik hol magukon, hol másokon próbáltak segíteni. Néhol csupán derékig, máshol azonban a házak tetejéig ért a víz, és vitte, áramoltatta az útjába kerülő mindenséget. A csónakban ülőknek nagyon vigyázniuk kellett, nehogy nekievezzenek valaminek, mert akkor ők maguk is könnyen a víz áldozataivá válhatnak. Hiszen a mélység ugyanolyan veszélyt jelent rájuk is, és egy könnyelmű lépéssel, akár az életüket is elveheti. Ráadásul a több emeletes átázott, omladozó falú épületek vészesen meg-meginogtak mellettük, jelezve, hogy már nem sok kell nekik ahhoz, hogy magukba zuhanjanak.

Ott, ahol előző nap még fiatalok sétálgattak, ma mindent beborít a hideg, koszos víz. A termeket, ahol nemrég még jó páran beszélgettek egy pohár kávé és sütemény mellett, mostanra ellepte az ár. Több száz ember vált hajléktalanná, és még több felhalmozott érték veszett oda egy szempillantás alatt. Bár talán nem is volt ez olyan váratlan, mint sokan hitték, hiszen januárban már víz alá került a feltorlaszolódott jégtáblák miatt néhány Duna menti, partközeli rész. Akkor még visszatért medrébe a folyó, ám most már nem volt maradása, kitörni vágyott, és nem nyughatott addig, míg tervét véghez nem vitte. Először a belváros alacsonyabban fekvő területeit vette uralma alá, majd a váci gát átszakadásával, már jóval nagyobb részt sikerült meghódítania.

Aki csak élt és mozgott, részt vállalt a mentéseknél, vagy a sérültek ápolásánál. Nem volt idejük gondolkodni, mert az emberségesség és a hazafiasság uralkodott bennük, ami azt diktálta, hogy segítsenek embertársaikon, akár az életük kockáztatásával is. És ha egyéb köszönet nem is járt volna érte, a megmentett férfiak és nők hálás tekintete láttán is tudták, megéri minden percet rájuk áldozniuk.