Az utcák, ahová a víz nem tört be, tele voltak emberekkel. Némelyikük csak bámészkodott és jajgatott, mások a kimentetteket próbálták nyugtatgatni, ellátni, míg megint mások épp az ár borította területekre siettek, hogy felváltva az egész nap ott ténykedőket, ők folytassák az életben maradottak felkutatását. Kisebb-nagyobb csónakokon eveztek a házak között, és ahol csak apró életjelre is bukkantak, ott megálltak, és ha kelett a vízbe ugorva, saját életüket nem kímélve menekítették ki a túlélőket. Hihetetlen és erőn felüli küzdelem volt, ahol az alsó osztály a közép és főnemességgel együtt harcolt az ár ellen. Akkor, azokban az órákban nem számított a származás, szinte eltörlődött a különbség a rétegek között, és csak egyetlen rang létezett, az emberi. Fontos volt minden élet, és ezért még a grófok sem átallottak csónakba szállni és menteni a nőket, férfiakat, gyerekeket. Azok pedig, akiknek nem volt erre merszük, befolyásukkal, pénzükkel támogatták a hajlék nélkül maradt családokat. Átmeneti szállást, meleg ruhát és meleg ételt intéztek mindenkinek.

Az összefogás elkerülhetetlen volt, hiszen a Duna okozta áradat mindenkit egyformán megviselt, és előhozta a felelősségérzetet, főleg miután tisztán látták, hogy mennyi épület dőlt romba, és hány élet veszett oda. Rettenetes volt még maga a látvány is, így nem csoda, hogy még maga a tömeg is komoran, nehéz szívvel nézte az elárasztott várost.

Egy koszos, szakadt ruhás kölyök is álldogált az emberek között. Kitűnt apró, vékony termetével és mocskos kinézetével. Látszott, hogy nem úri házból való, inkább valamiféle utcagyerek, aki arra járva megállt, hogy megszemlélje a folyó kitörésnek eredményét. A tekintete könnytől csillogott, apró, fehér kezeit pedig ökölbe szorította, mintha csak a dühét szeretné ily módon elfojtani. Hatalmas, lyukas csizmájában idegesen toporgott, miközben kosztól ragacsos sapkáját még jobban a fejébe húzta. Aggódó gondolatok futottak át gyermeki agyán, és tudta, hogy mennie kellene, valami mégsem engedte. Csak nézte a hatalmas vizet, és szeretett volna ő is beleveszni abba a végtelen folyamba. Ám mielőtt csak egyetlen lépést is tehetett volna, egy durva, hideg kéz ragadta meg a karját, és akkorát rántott rajta, hogy kis híján feljajdult a fájdalomtól.

- Itt vagy, te kis mitugrász! - sziszegte az arcába egy haragos tekintetű fiú, akinek ruházata kísértetiesen hasonlított a gyerekére, mert ugyanolyan ütött-kopott és szakadt vot. Talán csak a lábbelije lehetett újabb, de amilyen nincstelennek látszott, valószínűbb, hogy elorozta valahonnan, minthogy vette. - Most aztán nem menekülsz!

A kölyök ijedten próbált elhúzódni, és minden erejével azon volt, hogy kiszabadítsa a szorításból sajgó karját, de akkor még több zsivány jelent meg, szemükben mérhetetlen gyűlölettel. Nem értette, hogy miért bántják, és egyáltalán mit is akarnak tőle, hiszen az égvilágon semmije nem volt. Mióta János, az öreg barátja meghalt az árvízben, a kunyhóból is kikergették, ahol addig meghúzódhatott. Nincstelen és árva volt. Ezidáig János állt csak mellé, ő tanította meg rá, hogy hogyan éljen az utcán, mit tegyen ha éhes, és hová menjen, ha szeretne egy kis aprópénzt keresni. De az öreg már tegnap reggel óta eltűnt, és néhányan tudni vélték, hogy belefulladt a kiáradt Dunába. A gyerek már két napja kereste, mindhiába. És mára már bizonyos volt benne, többé soha nem látja viszont. Csupán egy apró nyaklánc maradt emlékbe tőle, amin egy piciny medál lógott, valami grófi címert ábrázolva. Ezt János néhány nappal ezelőtt akasztotta a kölyök nyakába, és figyelmeztette, soha ne engedje, hogy elvegyék tőle. Talán megérezte az öreg, hogy hamarosan el kell hagynia kis védencét, és gondoskodni akart róla, hogy ez a kincs nála legyen.

- Add ide! - rántott egy nagyot ismét rajta a fiú, és úgy meredt a gyerekre, hogy az biztos érezze, képes bántani is, hogy elérje a célját. - Utoljára mondom, különben nagyon megbánod!

A kölyök értetlenkedve rázta a fejét, hiszen azt sem tudta, hogy mit is kellene odaadnia. Szabad kezével a feslett zsebébe nyúlt és elővett egy fekete, törött gombot, amit nemrég talált a járdán, majd reszketve odanyújtotta a támadójának. Ám az, amikor meglátta a haszontalan tárgyat, akkorát csapott a gyerek kezére, hogy az fájdalmasan felnyögött. Égszínkék szeméből patakokban hulltak a könnyek maszatos arcára, és a félelem egész testét kezdte birtokba venni.

- Hol van? Hol a medál? - kérdezte a fiú, most már egyre hangosabban. - Azonnal add ide! Az a medál kell nekem! Te úgysem tudnál mit kezdeni vele. Hallod? Az enyém! Hol van?

A szavak nem jutottak el a gyerek tudatáig, mert egyre csak azon járt az esze, hogy hogyan menekülhetne meg szorult helyzetéből, miközben a félsztől reszketett minden porcikája. De annyian állták körül, hogy nem nagyon látott kiutat a maga számára. Próbált némán segítségért kiáltani a járó-kelőkhöz, de azok nem törődtek vele, mert kisebb gondjuk is nagyobb volt utcagyerek szorult helyzeténél. Aki rá is pillantott, az is legyintve sietett tovább gondolván, hogy intézzék ezek csak el maguk között az ügyes-bajos dolgaikat, ahogy mindig is szokták. És a kölyök tudta jól, a maguk fajtával nemigen törődik senki.

- Na, most már elég! - horkant fel a zsivány, és akkorát lökött a gyereken, hogy az azonnal nekivágódott a ház falának. Ketten már ott is teremtek előtte és le akarták fogni a karjait, de a kölyök még időben kisurrant, és riadtan, négykézláb próbált elmenekülni. Akkor egy másik, vállon ragadta és diadalmas arccal a magasba emelte.

A gyerek alig kapott levegőt a félelemtől, ám ez az adrenalinadag éppen elég volt hozzá, hogy használja a már jól berögződött, Jánostól tanult technikát, és úgy rúgja hasba ellenfelét, hogy az azonnal el is engedje. Mikor pedig a földre került végre, átbújva támadója lábai alatt felállt és eszeveszetten futásnak eredt. Nem nézett hátra, csakis az előtte lévő emberek és akadályok kikerülésére koncentrált. Fogalma sem volt hová bújjon, merre meneküljön, hogy biztonságba kerüljön támadói elől, hiszen másra nem számíthatott, csakis magára. Hallotta háta mögött az utána kiabáló hangokat és tudta, ott lihegnek a nyomában. Hirtelen a folyó felé vette az irányt, mert arra gondolt, hogyha mást nem, egyszerűen beugrik a vízbe, és majd valaki csak kimenti. Ám ahogy egyre közeledett az árvíz borította területre, néhány beszélgető férfit mögött megpillantott egy csónakot. Odarohant, egy szempillantás alatt beugrott, és már nyúlt volna az evezőért, hogy valami módon eltávolodjon, mikor az ott álló férfiak megragadták a csónakot, majd hangos mérgelődéssel őt magát is. Hiába kapálózott, hiába próbált elszaladni, azok sehová nem engedték.

- Te kis dibdáb! - szorította meg a kölyök karját az egyik szakállas, jól öltözött úr, aki láthatólag nemesi származású volt. Bár most a ruházata kevésbé volt fényes és csillogó, azért tisztán látszott a hovatartozása. - Hová sietsz ennyire?

A gyerek nem felelt, csak könnyes, riadt szemekkel nézett körbe, majd mikor megpillantotta a közeledő támadóit, önkéntelenül is megragadta az előtte álló magas, jóvágású férfi kabátját, és megpróbált elbújni a takarásában. Úgy tűnt, egyelőre megmenekült, mert a zsiványok nem mertek az urak közelébe menni, és inkább megálltak egy kicsit távolabb. Nyilván arra számítottak, hogy a nemesek majd elkergetik a gyereket, aki egyenesen a kezeik közé szalad majd.

- Na hallod? - rázta meg a kölyköt a szakállas úr. - Mit akartál te azzal a csónakkal?

A gyerek legörbülő szájjal pislogott a férfiakra, és félelemmel telve ingatta a fejét, ám egy hang sem jött ki a torkán.

- Na, felelj már, különben bedoblak a vízbe! - Bár ezt nyilván nem gondolta komolyan, a kölyökre mégis sikerült ráijesztenie, mert olyan szorosan kapaszkodott az előtte álló kabátjába, hogy belefehéredtek apró ujjai.

- István, hagyd! Szólt a magas férfi, és kissé lehajolt a gyerekhez, hogy alaposabban szemügyre vegye. Végigpásztázta maszatos, könnytől ázott arcát, fájdalmas, félelemmel teli tekintetét, koszos, használt ruháit. Nem volt különb, mint bármely utcagyerek, mégis különbnek látszott, mert csillogott benne valami egészen különös, valami kedves, valami lágy. - A nevem Burry Péter gróf. Hát téged, hogy hívnak? - kérdezte végül, ám választ nem kapott.

- Ugyan, Péter! Ez csak egy senkiházi kis tolvaj! Bele kellene mindüket dobni a Dunába. - szólt a szakállas egészen komolyan, miközben a bajsza alatt a szája mosolyra rándult, főleg mikor látta, hogy elérte vele a kellő hatást.

- Ne ijesztgesd szegényt, egészen megrémült. - A gróf összehúzta sűrű, sötét szemöldökét, majd felegyenesedve odafordult a közelben álló szakadt ruhásokhoz - akik előtte a kölyköt kergették -, és az egyiket odaintette magához.

- Igen uram! - lépett oda kissé félszegen a legmerészebb.

- Ismered ezt a gyereket? - kérdezte tőle a gróf olyan határozottsággal, ahogy csak a befoyásos urak szokták, akik mindennap parancsokat osztogatnak.

- Igen, uram! Az unokaöcsém.

- Á, értem. És mi a gond vele?

- Gond uram? - nézett a férfira értetlenkedve a suhanc.

- Igen, gond. Úgy láttam, hogy az előbb kergettétek. Persze ha rokonos, semmi közöm hozzá, bár megjegyzem, nem tartom igazságosnak, hogy ennyien rontotok egy ilyen kisgyerekre.

A gróf kimért, igazságos szavai bántották az utcabetyár büszkeségét, ezért kihúzva magát, rosszallóan nézett a háttérbe húzódott, riadt kölyökre.

- Ez uram? Ez a fiú egy mihaszna tolvaj! Tegnap meghalt az árvízben a nagybácsikám, akinek volt egy sokat érő nyaklánca, egy csodás medállal. De ez a semmirekellő ellopta. Most meg nem akarja visszaadni, pedig az az én tulajdonom!

A szavak megdöbbentették az ott álló urakat. Volt aki csak legyintett, mások egészen kétkedve nézték az aljanép eme kicsinyes harcát. Ők bizonyára a suhancok kezére adták volna a gyereket, és ezzel részükről rendezettnek nyílvánítanák a dolgokat. A gróf azonban rosszat sejtett, ezért még egyszer lehajolt a kölyökhöz, aki még mindig a kabátját szorongatta, és kihúzta nyakából a láncot, hogy megszemlélje. Kezébe vette az apró medált, de a gyér fény miatt nem tudta teljesen kivenni a rajta lévő mintázatot, ám azt jól látta, hogy egy családi címert ábrázol. Valami máson is megakadt a tekintete, és döbbenet egy pillanatra ki is ült az arcára. A következő percben azonban már elengedve a nyakéket kiegyenesedett és visszafordult a szakadt ruhás suhanchoz.

- Azt mondod, hogy ez a fiú az unokaöcséd?

- Igen az, uram.

- Biztos vagy ebben?

Senki nem értette, a gróf mire is célozgat ennyire, ahogy maga a fiú sem. Ezért szemrebbenés nélkül válaszolt.

- Persze, hogy biztos. Ismerem születése óta.

- Nos, ez igazán érdekes – csillant fel Péter a szeme, majd hátrafordulva egyszerűen lerántotta a ragacsos sapkát a gyermek fejéről, mire annak hosszú, göndör, piszkos haja, függönyként omlott a vállaira.