14. fejezet – Egy angyali ember

Angela ott ült egyedül a sziklán és rázta a zokogás. Ez nem ő volt, hanem a benne lévő ember, aki olyan hévvel szeretett, ahogy csak egy szerelmes nő képes. Az érzés erős volt benne, és nagyon fájt. Vissza akarta forgatni az időt, hogy Christen újra vele lehessen, ránézhessen, mosolyogjon, hozzáérjen. Csak erre vágyott, de tudta, már túl késő. Nem értette, hogy miért ilyen nehéz minden, nem értette, hogy miért épp akkor ér véget a boldogság, mikor már minden egyenesbe jön.

Az Én nagyapám

Az én nagyapám egy mokány,

alacsony kun magyar ember volt.

Mikor kellett, bátran vigyázta a hazát.

Orosz földön vívott sok kemény csatát.

Majd hazánkban vezette elszánt csapatát,

szegényekért küzdve ontották vérüket.

A kanyargó Tiszánál, fogságba estek,

a román sereg túlerejével szemben.

Sorba állították a szakaszt, hogy

szokásukhoz híven megtizedeljék.

A tiszteket, távolabb vezették,

 rájuk nem vonatkozott a szabály.

Madlen levele Stefanhoz    

- Egy pár sort írok Önnek,

Remélem megért engemet,

És lelkem panasz szavának,

Szívében helyet teremt,

Kitárja kapuját s beengedi,

Mit szívem ez idáig

Titkolni kényszerült,

Mert félelemből, gyáván,

Hazudságba menekült.

S mert elhitette vélem, hogy

Minden mit mond, - igaz,

Az érintés, a csók,

Nem csak vigasz,

Nem csak kárpótlás az évekért,

Mit Öntől kaptam véremért.

Nem kérte Ön. - Ez is igaz!

Számomra, bár sovány vigasz,

Amit kaptam helyébe én,

Nem volt más, csak vak remény.

13. fejezet – A harc

Odafentről szárnysuhogás csapta meg a fülüket. Angela és Christen azonnal felnéztek, és Markust látták közeledni. Egyedül Dorina nem értette, hogy a barátnőjéék miért bámulják a plafont. Azért ő is felnézett, de a fehér mennyezeten kívül nem látott mást, így vállat vonva inkább Christent tanulmányozta tovább. A férfi azonban nem figyelt rá, mert amint Markus földet ért és nevetve őket nézte, úgy döntött, hogy nem marad tehetetlen tovább. Ezért odahajolt Angela füléhez, és úgy suttogott, hogy ne hallja más.

12. fejezet – Vihar előtti csend

Angela Christen után repült, a karddal a kezében. Egy nagyobb hegy felé tartottak, aminek teteje, szinte felért az égig. Hatalmas, terebélyes volt az orma, amin rengeteg ember elférhetne. Christen itt szállt le, ahogy utána Angela is. Nem szóltak, de ahogy a lány a messzeségbe nézett, teljesen elámult. Nem értette, hogy tudta mindezt elfelejteni, hiszen a táj ebből a szemszögből egyszerűen gyönyörű. Az a furcsa érzés pedig, ami átjárta abban a pillanatban, hogy újra angyal lett, nem volt fogható semmi egyébhez.

11. fejezet – Angyallá válva

Hajnal tájban, mikor az ég pirkadni kezdett, de még a nap nem érte el a látóhatárt, Angela felriadt álmából. Angyalokat látott, nagyon sok angyalt, akik gonosz tekintetükkel közeledtek felé. Mégsem bántották, csak megálltak előtte, és vártak. A sereg lassan szétnyílt, és Vajk közeledett elszántan, tele gyűlölettel, mögötte pedig Markus. Amint odaértek, Markus a lány elé állt, és ugyanazt mondta, amit néhány órával azelőtt is, mikor elvitték Melania lelkét: – „Én vagyok a végzeted.„ – Majd előrántotta a kardját, és átdöfte Angela mellkasát.

10. fejezet – Igazi érintés

Az elkövetkező órák történése annyira ismerős volt Angela számára, hiszen szinte ugyanazt csinálta végig, amit nemrég az édesapja halálakor. Kihívta a mentőket, válaszolt a kérdésekre, és elhárított minden segítséget. Mikor pedig lecsendesedett a ház, bevonult a szobájába, és összetörten leült az ágyára. Hiába akart erős lenni, a könnyeit képtelen volt elapasztani.

Christen odaült mellé, és lágyan megfogta a kezét.

Parlagi sas.

Parlagi sas száll az égen,

Pásztázza a sík vidéket,

Meglátja a futó nyulat,

Lecsap rá és van jó falat.

Fel repül a magas fára,

Éhes fiókája várja,

Együtt eszik a két madár.

Falánkságuknak nincs határ.

Vijjogja a nagyvilágba,

Nyúlgerincnek nincsen párja,

Elcsendesül a nagy fészek,

Nem hallatszanak a neszek.

Az éj felveszi köpenyét,

Földön szöszmötöl a menyét,

Az égen az öreg hold őrködik,

A kis sas végtelenről álmodik.

Első szerelmem

Már második éjszaka vele álmodom,

első szerelmem, az ifjúkor tüzében.

Legtisztább érzelem a női szívekben,

amit egyszer élnek meg az életükben.

Hogy milyen volt?- ébredéskor is éreztem,

az első éjszakám, az első szerelmem.

Átéltem újra, már elmúlt ifjúságom,

ő volt az igazi, a nagy boldogságom.

Halványuló emlék, mely felébredt bennem,

nehezen tudott, meghódítani engem.

Nem akartam őt és mindig menekültem