Pusztuló világ

A napkorong ontja égető sugarait,

A sárga rózsa összehúzta szirmait,

A fóróságtól összebújnak a lombok,

Sóhajoktól szabdaltak a nappalok.

A pajkos porszemeket sodorja a szél,

Tölcsért formálva, imbolyogva útra kél,

Sivárrá válik a máskor virágdíszes táj,

Nap tüzétől szomjas az éhes birkanyáj.

Súlyos sebet kapott a földgolyó,

A tenger árad, apad a sok folyó.

Az ember nem gondol a holnapra,

Sem az életet rontó múló pillanatra..

Beni

Az álmomban őt láttam,

valóságban éreztem,

egy kék szemű csoda volt,

megfogott és elrabolt.

Beni pici unokám,

amint szemed néz reám,

elvakít e két szempár,

ettől boldog nagyanyád.

Huncut mosoly orcádon,

te vagy akit imádok,

te az kiért még élek,

boldogságot remélek.

Holt lelkek

A holt lelkek járják, csókoknak buja táncát,

elrabolt  vágyaknak, el nem múló fájdalmát.

Köztük vagyok, szenvedek, hallom a kiáltását,

elgyötört érzelmeknek sikolyát, riadt hangját.

Az én beteg szívemnek, mélyről jött suttogását,

az utolsó vacsorának, fájdalmas búcsúzását.

A szerelem lassan ölő, halált hozó hangját,

azon végzetes napnak, utolsó pillanatát.

Széttört érzelmeimnek, halált igéző kínját,

szomorú szívem harcát, túlvilági küzdelmét.

Tegnapi rekkenő hőség,

estére , sötét felhőket hozott.

Zengett az ég !

A villám cikázott !

Sötétség,

s a magány körbefont.

Majd  apró, halk koppanások,

eleredt az eső, csendesen.

Bámultam az égi fény képét,

merengve néztem,

ahogy be-be villant,

a befüggönyzött ablakon.

Úgy magával ragadott,

a fény s az erő.

Oly jó lenne most ,

itt lennél velem.

Mert biztosan félsz ! Érzem ...

Bújnál ,

szorosan , félőn , kedvesen.

Érzékien simogatnám tested.

Kedves Barátaim! Sajnos számítógép és eü. okok miatt nem jelentkehettem eddig, de most a napokban bepótolom a nulasztást, amennyiben a beérkezett verseket és prózákat elolvasom, valamint a magam új alkotásaiból is beküldök néhányat. Szeretettel köszöntök mindenkit a KLUBBAN! Szabó László Dezső

Az idő sem gyógyít

Nem tud megnyugodni,

a dobbanó szívem,

érted eped érzem,

nem gyógyul a sebem.

Még ma is ég bennem,

titkon az én álmom,

visszatér úgy vágyom,

lesz még boldogságom.

A láng mitől égtem,

mit oly rég éreztem,

az izzó parázsban,

a szikrát kerestem.

Sikerült e szikrát,

lángra lobbantani,

a nagy izzó vágyat,

egymásnak átadni.

Volt egy barátom,

egy sár mos ötvenes,

a lekembe zártam,

kulxsa a kezemben.

Őrült lángolásom,

mindig itt él bennem,

Ő tán elfelejtett,

de én már soha sem.

Az egyik reggelen valami rendkívül fura érzés kerített a hatalmába, miközben az állatokat etettem. Leültem a ház előtti falépcsőre, és összpontosítottam.

Egy kislányt láttam magam előtt, aki az erdőben botorkál egyedül. Szőke, hosszú haja csapzottan lógott a szemébe, az arca maszatos volt, a ruhája szakadt. Mintha keresne valakit. Riadtan tekintgetett szét, és minden egyes neszre, ágreccsenésre összerezzent, majd futásnak eredt.

Tudtam, hogy meg kell találnom

Alkonyat

Nyári meleg nap után,
könnyű szellő fújdogál,
a testemen muzsikál,
mely lágy zenét komponál.

Nap is pihenőre vált,
ereje is gyengül már,
nem vakít el, nem éget,
lemenőre készülget.

Nyári késő délután,
gyengülő nap alkonyán,
sötétedő égboltnak,
elszürkülő palástján.

Még a vak is felnéz rá,
pedig nem is látja Őt,
érzi fínom melegét,

csodát rejtő erejét.

Végtelen ég tengerén,
lassan el is távozik,
szürke leplel ruhája,

feketére változik.