Ülök a kádban, a víz forró, fájó testem ellazul, és közben Istenre gondolok. Kérem, hogy könnyítsen a fájdalmamon. Mikor is, fel tűnik egy harcos, kezében katana, és egy gyönyörű kardtáncot lejt, csak nekem, és én gyönyörködöm a harmonikus mozgásában. A kardot kihúzza a hüvelyéből, aranyszínű pengéjét átjárja az isteni fény. Izzik, ragyog, minden mozdulatára fénycsóva robban ki a penge végéről. De jaj, feltűnik egy kígyó, nem is kígyó, hanem hidra, és minél több fejét vágja le a harcos, annál több lesz neki, már majdnem legyűri, amikor egy éles fény jelenik meg. Benne Gábriel arkangyal, tüzes pallosa szétszabdalja a gonosz hidrát. A harcos kimerülten, de arcán üdvözült mosollyal nézi az angyalt, és tudja, hogy nincs egyedül. Tudom, hogy a harcos én vagyok, a hídra a félelmeim. És az angyal? A hitem, a mélységes hitem Istenben. Más alkalommal egy tengerparton ülök és hálót javítok, kezem alatt ég a munka, hiszen estére kimegyünk a csónakkal halászni, a társaim is hasonlóan cselekednek. A tenger nyugodt, sehol egy hullám, a csónakunk csendesen siklik a vízen, a hálókat már kivetettük, és lassan körbe ér. Már csak az van hátra, hogy lassan bevonjuk és elosszuk a zsákmányt. Soha nem látott gazdag fogásra van kilátás, úgy tűnik, hogy a falunk nem fog éhezni, a sziget, ahol lakunk, maga a paradicsom. Rengeteg a gyümölcs és a vad és a csodálatos napsütés. Eső ritkán esik és akkor is rövid ideig. Van, hogy űrhajós vagyok, és a bársonyos sötétség öleli körül a hajómat. Az ablakon kinézve gázóriásokat és csillagködöket látok, vagy magányos spirált. Lehet, hogy valóban megtörténik velem mind ez, csak egy másik dimenzióban? És érzem a másik énem mozgását, sikerét. Így ők segítenek nekem, hogy elviseljem a mindennapok viszontagságait. Csak meditálok, a víz lassan hűlni kezd, fázom, hát megszakítom a gondolataimat a másik dimenzióval. Majd legközelebb, és talán én is segíthetek. Vagy csak néma szemlélője leszek a mindennapjaiknak.