Kutyatrió

Egyszer volt, hol nem volt, ez egy igaz mese volt. Megtörtént a valóságban, a mi kutyaszerető, családunknak otthonában. Kaptunk egy fajtiszta foxit,ki a világrahozta az elsőszülött gyerrmekét,akit meg is tartottuk. Így lett mindkét fiamnak egy-egy kutyusa. Alig telt el néhánny év, férjem haza hozott egy német juhász kutyát. Sosem tudom elfeledni. Háborogtam, mint a tenger, hiszen ketten voltak már. Anyagi helyzetünk sem vol oly rózsás, hogy megengedhessünk még magunknak egy harmadik kutyát. A gond és a törődés is csak nekem lett volna teher. Azonban mikor megláttam, a soványsága megrémített. Alig volt szőr aszegény testén, az is csomókban potyogott. Mindjárt tudtam mit kell tennem. Segítségre van szüksége, mert különben elpusztul. Úgy került a családunkba, mert kikötötték egy kocsmába.

Egy nagy építkezésnél, férjem átmenetileg, éjjeliőrként dolgozott.  Megsajnálta,- már az is nagy dolog volt, de a segítséget már tőlem várta el. Mindent megtettem, meg is mentettem. Igen sokat szenvedhetett szegény, még is verték. Ha seprű, vagy más hasonló botszerű tárgy került a kezembe, már menekült az óljába. Időközben foxi kutyánk elhunyt. Az elsőszülött egy szem gyermeke is egy éven belül rákban elhunyt. Nagyon megsirattam, sokáig láttam magam előtt fájdalmas segítséget kérő tekintetét. Foxiról egy örök emlékem maradt, mit a fiaim sem felejtettek el. Történt egyszer, hogy vasárnapi ebédet ült a család. Foxi kutyus laza lapos kúszással, beosont a nappaliba. Ott akart velünk lenni. Mikor a gyerekek meglátták elkezdtek kuncogni. Az apuka háttal ült, nem látta csak a fiaim kuncogása miatt fordult meg. Természetesen a foxinak, akit Szuszinak hívtunk, ki kellett mennie, amint a gazda rá nézett. Újra megkísérelte, de nem volt szerencséje, a férjem csak ránézett és tudta mennie kell. Harmadszorra háttal kúszott be és a legnagyobb nyugalommal elfeküdt. Azt hitte, ha nem lát minket, mi sem látjuk őt. Erre hatalmas kacagás tört ki belőlünk, de végül is el kellett hagynia a szobát. Ez maradt a legkedvesebb emlékünk róla.

 Nem sokáig maradt egyedül a német juhász a „Mami” mert a gyermekeim hoztak, a szomjúság és az éhenhalás küszöbén levő fekete kis csúnyácska ebet. Még az orvos is lemondott róla, de mi szorgalmasan hordtuk hozzá és szép lassan etetni kezdtük. Nem pusztult el, ma is él. Már őszbemenő a fekete szőre, beteges, de még van. Akkortájt a fiam barátnője is hozott egy hófehér pici kutyust a „Kikit”, mely az ö kutyuya volt. Így újra hárman lettek. Jól el is voltak együtt. A nagytestű németjuhász, ő volt a „Zsömlénk”, másik nevén „Mami”,aki a hatalmas bundájával egy királynő volt. Nekem tán a legkedvesebb. Nála hűbb barátot emberek között sem találhatok. Intelligens okos állat, s a rossz embert megismerte. Úgy védte, őrizte várát, a kapukulcs bent a zárban. Mégse jutott be idegen az ő királyi várába. Másik egy harcos, az izomagyú „Finci”akit annakidején  szintén a haláltól mentettük meg. A „Kikit” is úgy megörökölte a fiam barátnője. Lelencek voltak mindhárman, így leltünk rá a három leghűségesebb barátra. Boldogságunk hatalmas volt. Ha megjöttem munkából, már a kapuban vártak. A farkuk is járt min az óra, ezzel örömüket mutatva. Azt megtanulták, nem tudom hármukat egyszerre simogatni. Engedték, hogy a Mamival kezdjem. Megöleltem és azt mondtam: „Mama szeretlek, te vagy a legjobb nő a világon”. Erre farát riszálva, boldogan tánclépéssel vonult be óljába. Hagyta, hogy a két társát is tudjam simogatni. Június volt mikor elköltöztem. Megbetegedett a Mami. Senki sem hitte el nekem, azért lett ő beteg, mert elhagytam, elköltöztem. Így kevesebbet láttam. Amikor haza mentem, észrevetem nem is örült, inkább szomorkodott. Olyan árva tekintettel nézett rám, néha  sírva is fakadtam. Láttam szomorú és fájdalmas tekintetét. Nekem is nagyon fájt és hiányzott. Egyszer csak megbetegedett és nem is evett. Hiába vittük örvoshoz.Karácsony volt mikor ő,eltávozott örökre. A fájdalom is örök marad, elmentem, s ő ezért pusztult el. Sosem bocsájtom meg magamnak. Kutyatrió, örömöm és boldogságom, ők voltak a barátaim és a leghűbb társaim. Nagy, a kisebb, és a legkisebb. Életem részei békét adtak és nyugalmat.

Szlogenem is született:  „Mondom, ember tanulhatnál!

                                                  Szeretetet, alázatot,

                                                  kutya adta, emberséget!”

 Azóta sem nyugodtam meg, karácsony volt mikor elment. fájó emlék amíg élek.                                      

Mama fehér szempillái, mutatták az öregségét. A fájdalmas tekintete, rettenetes betegségét. Hiába volt már az

orvos. Segíteni nem tudott. Láttam kínzó fájdalmait, mérhetetlen szenvedését. Nagyon féltem elhagy minket, a

karácsonynak ünnepén. Megéreztem!- így is történt, Ó Istenem mond miért?

Szeretetnek nagy ünnepén!

Szörnyűséges dolog történt!

Miről másnap értesültem póla, elment Mami, nincs már többé. Nem mondták meg, hogy ne sírjak, a szeretet nagy ünnepén. Feledni azt sosem fogom, karácsony volt mikor mentél. Mindig fájó érzés marad, ezt a napot nem felejtem. Elköltöztem, s ő azt hitte, elhagytam már mindörökre. Bármilyen nehéz is volt, bármekkora volt fájdalma, az utolsó pillanatig pacsit adott, így köszöntött. Németjuhász!- Ő volt az én legdrágább, legkedvesebb, legtisztább és leghűbb barátom. Ezt a történetet is könnyek között írom. Ott nyugszik a kertvégén a teste, fejfáján csak annyi "Mami"! 

Mindenkinek a „Mamija”, hűségét és szeretetét, kincsként megőrizzük ÖRÖKRE!

.

.